Megértjük végre, hogy halandó földi létünk picike homokszem, s a homokszemnek nem kellene gőgösen viselkednie, mert az első arra járó szél felkapja, és semmissé teszi az életét. Elnézve a bevásárlóközpontokat, de akár a sarki kisboltot is az a meggyőződésem, hogy semmit sem tanultunk, vagy lepereg rólunk. Bár lenne olyan polc, ahol árcímkézve vannak az érzések! Hátha levenne belőle a kosarát dölyfösen tologató uraság, aki nem csak magassága miatt néz át az apróját számoló, hajlott hátú néni felett. Talán ráférne némi alázat a méregdrága szabadidőruhába bújtatott, frizurált és vastagon sminkelt párjára is, aki éppen azt suttogja a gyereknek, hogy ne akarja megérinteni a másik kosárban megbújó kisgyermeket, mert azok szegények. Sziszegve hagyja el a száját a szó. Nem kétséges, hogy szitkozódik. Már mozdulnék, hogy elmondjam neki, a szegénység nem ragályos. Azután maradok csendes szemlélő, mint mindenki más, aki nem akar kioktatást karácsonyra a boltban. Lehet, hogy ha ezek az emberi érzések olcsóbbak lennének, fekete pénteken mondjuk, akkor ennél a készletnél is tolakodás lenne, és nem csak a játékos polc előtt, hogy megvegyék dühödt szülői seregek a legújabb taposni valót a gyereknek. Lehet, hogy észrevennék azt, hogy az elkeseredett vásárlási láz csak egy tünet. Tünete annak, hogy másra vágynak, de azt a mást nem merik megcselekedni attól való félelmükben, hogy akkor kevesebbek lesznek. Bárcsak el tudnám mondani nekik, hogy éppen attól lennétek gazdagabbak, ha nem félnétek érezni, megérezni, együttérezni. Éppen az lenne nektek a legnagyobb ajándék, ha mernétek végre élni.

Őri-Pákay Franciska