Amint arról lapunk hasábjain is beszámoltunk, a Szatmárnémeti RMDSZ 2021-es Ezüst Tulipán-díját, amellyel napjaink hőseinek mindennapi munkáját ismeri el az érdekvédelmi szervezet, sport kategóriában Ardeleanu Zsuzsa országos és világbajnok tőrvívó vehette át március 15-én. Életútját a sporthoz és az egyházhoz való ragaszkodás jellemezte. Hű volt a víváshoz, a református egyházhoz és a családjához. Ez a hűség folyton erősödött és erősödik ma is. Hogyan indult ez az életpálya?

— 1946. március 8-án születtem Szatmárnémetiben. Tanulmányaimat a Wesselényi iskolában kezdtem, a Kölcseyben szerettem volna elvégezni a középiskolát, de akkor volt a szakadás, emiatt a Mihai Eminescu Líceumba jutottam be, magyar tagozatra. Második osztályos koromtól a Zenedében tanultam zongorázni hét évig. Ötödik osztályos voltam, amikor a szomszéd lány, Vadnay Otília, aki rendszeresen járt vívni, elvitt engem is a vívóterembe. Addig is részt vettem az iskolában sporttevékenységeken, jártam táncórára, énekkórusba stb., de a vívás különös hatással volt rám, és hamar elköteleződtem mellette. A vívás mellett jártam külön zongoraórára, hogy befejezzem azt, amit korábban elkezdtem. A vívást Csipler Sándor tanítványaként 1958-ban kezdtem el, 1961-ben már részt vettem az ifjúsági világbajnokságon Kairóban. Ez egy nagyon szép út volt, amit gyerekként nem igazán tudtam értékelni, ma is szívesen emlékszem vissza erre az időszakra. Nagy élmény volt számomra látni a piramisokat és sok nevezetes helyet. A kairói versenyen kilencedik lettem, ami nagy sikernek számított az első nemzetközi versenyemen. Ugyanakkor nagyon tanulságos volt, hiszen láttam a hibákat, s tanultam azokból.

— Milyen változásokat hozott az a döntés, amikor el kellett hagyni hosszabb időre a szülővárost?

— 1964-ben érettségiztem. A bukaresti Steaua klubtól jött néhány vezető beosztásban lévő személy, akik a szülők jóváhagyását kérték, hogy elmenjünk Bukarestbe edzeni. Akkor nyertük meg az országos bajnokságot csapatversenyben (Jencsik Katalin, Maszat Ilona, Olajos Zsuzsanna, Ardeleanu Zsuzsanna). Bekerültünk a Testnevelési Főiskolára, ahol látogatás nélkül folytattuk a tanulmányainkat öt évig. Alkalmazásban voltunk cégeknél, ahova nem kellett bejárjunk, az edzés volt a munkánk, és kaptuk a fizetést. Mindenki azt hitte, milyen jó dolguk van a sportolóknak, holott nagyon meg kellett küzdeni az eredményekért, és az edzések sok jót elvettek az életünkből. Nagyon sok áldozattal és kihívással jár a versenyeken való részvétel. Az, aki nem szereti igazán a sportot, képtelen teljesíteni a feladatokat.

— Hogyan folytatódtak a sikerek?

— 1965-ben vettem részt az első felnőtt-világbajnokságon Párizsban, itt dobogós helyen végeztünk. A legsikeresebb versenyem 1965-ben a havannai világbajnokság volt, ahonnan aranyéremmel tért vissza a csapatunk. A csapatversenyben nagyon fontos az, hogy egymásért harcoljunk. A csapat nagyon összeillő egyénekből kell hogy álljon. Ha valaki kevesebb asszót nyert, azt is egyenlőnek kell tekinteni azzal, aki három vagy négy asszót nyer, mert minden tus számít. A családban, az életben sem teljesít mindenki egyenlően, mégis egyenlőnek kell viszonyulni hozzá. A sport csapatszellemre tanít, ezt a szellemiséget magával viszi a sportoló az életbe is.

— Meddig tartottak a bukaresti évek?

— 1964-ben kerültem Bukarestbe, és 1980-ban jöttünk haza. Miután hazajöttünk, alkalmaztak a sportklubnál edzőnek. 1981-ben megszületett a lányunk, Stefánia. Ez egy nagyon nagy áldás volt a Jóistentől, hiszen a férjemmel nagyon szerettünk volna gyereket, mivel a férjem is vívó volt, ő is nyert világbajnokságot egyéniben és csapatban, választanunk kellett: vagy a gyerek, vagy a sport. A gyereknevelés mellett rendszeresen edzettem a fiatalokat, hetven-nyolcvan gyerek járt abban az időben vívni. Akkor a szülők fontosnak tartották, hogy a gyerekeik foglalkozzanak valamilyen sporttal. Ma is vannak divatos sportágak, de ezekre divatból járnak a gyerekek, nem azért, hogy eredményeket érjenek el. Pedig egy város, egy megye, egy ország besorolásakor sokat számít, hogy milyen sportolói és milyen művészei vannak.

— Mit kell tudni a kuvaiti évekről?

— A férjem ott dolgozott öt évig, ott voltam vele én is, a lányunk három évig ott járt iskolába. Budapesten végezte az egyetemet a bölcsészkaron, egy évet Amerikában töltött az Erasmus-program részeként. Ez alatt az egy év alatt bébiszitterként dolgozott, hogy fedezni tudja a költségeit. Ott ismerkedett meg a férjével. Jól megvagyok a vejemmel, mert ő nem beszél magyarul, én nem beszélek angolul. Van két fiú unokám, akik szeretnének vívni. A vejem is vallásos ember, minden vasárnap elmennek a templomba a gyerekekkel együtt.

— Mi történt nyugdíjazás után?

— Nyugdíjazásom után még sokáig jártam be a vívóterembe, foglalkoztam a gyerekekkel. Annyira összenőttem a vívással, a vívóteremmel, hogy nem tudtam megválni tőle, ha csak tehettem, bementem, és segítettem a kollégákat, akik szívesen fogadták a tanácsaimat, a tapasztalataimat, nem mondták azt, hogy megtettem a magamét, mehetek. Amikor nyugdíjba megy bárki, egy szakadás történik az életében, megszűnik az a folytonosság, ami addig létfontosságú volt a számára. Ilyenkor meg kell találni azt a megoldást, ami segít egy másik életformába történő átlépésben.

— Hogyan történt ez az átlépés?

— A vívóterem után egy másik közösségre találtam a Szatmár-Németi Református Egyházközségben. Az egyházhoz való ragaszkodásom gyerekkorban kezdődött. Szüleim rendszeresen jártak a templomba, és vittek magukkal engem is. A hitre neveltek, valamint az egyház és a nemzet szeretetére. Szüleim részt vettek az egyházi énekkarban, apám presbiter volt, én is jártam vallásórára, és bekapcsolódtam az egyházi életbe. Bukarestben nem tudtam rendszeresen templomba járni, de ha csak tehettem, elmentem — ünnepekkor mindig —; volt, amikor nem a református templomba, de úgy gondolkodtam, imádkozni bárhol lehet. A hit, az imádság a mindennapi életem része maradt. Ezt otthonról hoztam magammal, hozzám nőtt, hiszen gyerekkoromtól része volt az életemnek. Ezt nem lehet erőltetni, nem lehet senkit rábeszélni arra, hogy higgyen, mert az segítséget nyújt az életében. Ez ott kell legyen az ember lelkében. Én úgy érzem, nagyon szeret a Jóisten. Elfogadtam azt, hogy a férjem korán elment. A szüleim is korán meghaltak. A lányom is távol került tőlem. Nem szabad elszomorodni, mert a szomorúság hamar lehúz, meg kell találni mindennek a jó oldalát.

— Az egyház és a Wesselényi Kata Nőszövetség pótolja a hiányosságokat?

— Mint mondtam, a vívótermet a nőszövetségre váltottam, ez jó döntés volt, hiszen a vívásból kinőttem, az egyházi tevékenységek viszont nem korhatárosak. Nagyon sokat olvasok, sokat imádkozom, zenét hallgatok, és részt veszek a közösségi életben. A karantén idején felveszem a zongorajátékaimat, és elküldöm az ismerőseimnek.

— Mit jelent az ön számára az Ezüst Tulipán-díj?

— Meglepetés volt számomra, ugyanis rólam mindig megfeledkeztek, vagy nem értékelték az eddigi munkámat. Én mindig megtettem az életben azt, amit megtehettem, nemcsak magamért és a családomért, hanem azért a közösségért is, melyben épp akkor éltem. Amikor közölték velem, hogy megkapom ezt az elismerést, Teréz anya jutott eszembe, aki azt mondta: „Úgy érezzük, hogy amit teszünk, csak egy csepp a tengerben. A nélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb volna a tenger.” Az én életem is cseppekből áll össze, remélem, ezek a cseppek gazdagítják a közösségünk tengerét. Mindig rosszulesett, hogy amikor sokat tettem, nem vették észre.

Elek György