A legutóbbi kitaláció, hogy a szülő igazolja, csaknem fejvesztés terhe mellett, hogy a tanintézménybe érkezés előtti iksz napban a gyermeknek semmilyen fertőzésre utaló tünete nem volt. Kérik ezt egy olyan társadalomban, ahol ezzel kettő egészen apró gond van. Normál, mármint nem ilyen koronavírusos, izgága időben sem vallja be a legtöbb szülő még azt sem, hogy a gyermeke éppen beteg, mert a legtöbbnek nem elnéző a főnöke, és egészen egyszerűen nincsen kire hagyni a gyerkőcöt. A másik probléma ezzel a megveszekedett tervvel az, hogy bár én eléggé jó diagnoszta lettem alapszintű bajokban, de mégis hogy kellene megállapítanom, hogy megfázás, nátha, influenza vagy csak a gyerekekre jellemző „valamiértfelmegyalázaésmásnapsemmibaja” esettel állok szemben, vagy kezdjek koronavírusra gyanakodni? S ha gyanakszom, és ezzel elindítom a lavinát, akkor az hol áll meg? Az őszinteségem miatt lehet, hogy a gyermekem hetekig fog ülni egyedül a kórházban, vagy éppen fordítva. Érezhette, hogy indul a dühödt szülői lavina, mert rögtön ezután azt is nyilatkozta, hogy van ezen a terven mit átgondolni. Van. Ezzel egyetértek. Azzal viszont nem értek egyet, hogy ilyen magas funkcióban egy olyan fehérnép üljön, aki maga is teljes és totális hiányában van a józan gondolkodásnak, s ezt tetézi, hogy a mögötte lévő tanácsadók is csak arra jók, hogy havonta aláírják a fizetéscetlit, mert a jelek szerint minden másra alkalmatlanok. S akkor hogy is lesz azzal, hogy az iskoláztatás kötelező jellegű, de én nem fogok aláírni olyan nyilatkozatot, amelyért nem tudom vállalni a felelősséget? Nem mehet iskolába a gyermek, tehát olyan, mintha felelőtlen szülő lennék?

Őri-Pákay Franciska