István Istvánnal, a Harag György Társulat színművészével — nőnap alkalmából — a nőkről, gyerekkori, serdülőkori és felnőttkori szerelmeiről, a színpadon eljátszott (vagy el nem játszott) szerelmes szerepeiről, valamint a barátságról beszélgettünk.

— Hogyan lettél te István István?

— Tudom a hátterét, édesanyám mesélte el még kisgyerekkoromban, azóta is gyakran emlegeti ezt a történetet. Nagyon egyszerű az ok, édesanyám lányt várt. Akkor még nem lehetett előre megnézni, hogy fiú vagy lány fog születni. Annyira meg volt győződve, annyira százszázalékosan lányt várt, hogy fiúnévvel nem készültek. Megszülettem, kérdezték, hogy milyen nevet írjanak be? Ott állt szegény anyám, és fogalma sem volt, és eszébe jutott, hogy hallott ő egy nagyon híres Mátyás Mátyás nevű orvosprofesszorról, aki sikeres ember volt, és ő ezt valahogy összekötötte azzal, hogy valószínűleg a dupla nevű emberek sikeresek lesznek, és akkor azt mondta: legyen István! Az orvos rákérdezett: biztos, hogy legyen István? Anyám megismételte: legyen István! Az orvos kiment apámhoz, aki a folyosón várakozott, és azt mondta neki: ne haragudjon, de valószínűleg a felesége még nincs magánál a szülés után, azt mondta: legyen István! Apám nem vitatkozott: ha a feleségem azt mondta, legyen István, akkor legyen István! Ennyi a történet, így lettem én István István. Szegény anyukám, csak a sikerességet illetően tévedett picikét.

Lányok kedvence

— Amikor Szatmárnémetibe kerültél, te voltál a lányok kedvence. Sokan a nézőtérről figyelve lettek beléd szerelmesek. Hogyan viszonyultál a gyanús mosolyokhoz?

— Hogy te mikre nem emlékszel! Ketten egy évfolyamtársammal kerültünk ide 1990-ben, azelőtt elég régen szerződött ide fiatal színész, a társulat is, a város is ki volt éhezve fiatal arcokra. Mint minden fiatal színésznek, nekem is meg volt a kölcseys rajongótáborom, ezekről én is tudok, mert kaptam visszajelzéseket, kaptam leveleket, ezt-azt.

— Mit írtak a lányok?

— Hogy nagyon tetszem nekik, hogy nagyon tehetséges vagyok, hogy szeretnek, imádnak stb.

— Randit nem kértek?

— Nem. Addig soha nem jutottunk el, hogy komolyabbá váljon a dolog. De ezek a rajongások szerintem nem is erről szólnak. Ezek plátóiak, és jobb ha nem is teljesednek be, mert csalódás lenne a végük.

 Hűséges típus

 — Te diákkorodban csajozós típus voltál?

— Nem. Én hűséges típus vagyok. A hűség fogalma nem csak a szerelemre vonatkozik. Ha arra kérnének, hogy mondjam el egy jó tulajdonságomat, akkor ez lenne az, mert én hűséges vagyok a szülőföldemhez, a városomhoz, a tárgyaimhoz, az emlékeimhez, a múltamhoz! Ragaszkodó típus vagyok. Ha én valakit vagy valamit megszeretek, akkor ahhoz én ragaszkodom.

— Nem egy divatos tulajdonság ma a hűség.

— Nem tudom. Ez nem divat kérdése kellene hogy legyen! Nekem olyan gyerekkori barátom van, aki negyven éve barátom, mert egyszer egymás mellé kerültünk az iskolapadban hatévesen, és azóta nem létezik olyan, hogy én, ha hazamegyek Sepsiszentgyörgyre, vele ne találkozzam. Én ilyen vagyok.

— Az iskolában hogyan viselkedtél a lányokkal: tisztelted őket mint nőket?

— Persze. I—IV. osztályos koromban, mint minden rendes fiú, ha tetszett egy kislány, akkor azt fenéken rúgtam, vagy meghúztam a copfját. De amúgy szerelmes típus voltam, mert már óvodáskoromban halálosan beleszerettem egy Tánci becenevű csajba, aki az óvoda legjobb szőkéje volt, és alig múlt négyéves.

— És nagyobb korban...?

— Aztán folyamatosan szerelmes voltam, mindig. De egyszerre csak egy barátnőm volt. Nem csajoztam, hanem mindig volt egy valaki, akibe fülig belezúgtam.

— Tudtál csalódni is?

— Valahogy nem került rá sor soha. Ezek a szerelmek vagy plátóiak voltak, vagy beteljesedtek. Valahogy mindegyiknek vége lett, de sohasem csúnyán vagy fájdalmakkal. Normálisan történtek ezek a dolgok.

Más, mint a többi

— Nem lógtál ki a többi fiú közül?

— Lehet, hogy ilyen szempontból kilógtam a többi fiú közül. Én például sohasem szerettem a „fiús” beszélgetéseket. Én mindig kimentem abból a szobából, ahol a fiúk a kalandjaikat obszcén módon adták elő. Én úgy gondoltam, és ma is úgy gondolom, hogy ez nem tartozik másra. Nem szeretem, amikor fiútársaságban megalázóan beszélnek a nőkről.

— Nincsenek olyan nők, akik kiprovokálják, hogy úgy beszéljenek róluk, ahogy...?

— Biztos, hogy vannak, de a saját méltóságodnak teszel jót akkor, ha úriember módjára csendben maradsz!

Szerelmi élet

— Első szerelmed volt?

— Volt. Igen. Nyolcadikos voltam, amikor beleszerettem az első szerelmembe Sepsiszentgyörgyön, és ebből lett egy kapcsolat, ami tartott talán másfél évig.

— Nyolcadikos korban az ember már lehet igazán szerelmes?

— Én azt hiszem, igen. Én az voltam. A kislány hatodikos volt, de csak egy év volt köztünk, mert később ment iskolába.

— Mivel jár egy ilyen szerelem: együttjárás, találkozás ...?

— Kézfogásos, puszis, találkás, telefonálgatós, pirulós... Aztán vége lett...

— Nagyobb korban?

— Aztán jöttek a kamaszkori szerelmek. Tulajdonképpen, ha a kamaszkort tizennégy évtől számítom tizennyolcig, akkor három szerelemről beszélhetünk.

— A szerelem mennyire határozza meg az ember életét?

— Nagyon meghatározza. Az biztos, hogy irányt szab az ember életének. Hogy ez jó vagy rossz irány, azt majd az idő dönti el.

A nő

— A te életedben mennyire fontos a nő?

— Mint minden normális férfi életében. A nőnek az én másik felemnek kell lennie, ki kell egészítenie engem. De a Jóisten óvjon meg a mai értelemben vett „emancipált” nőtől, aki habzó szájjal üvölti, hogy neki tök egyformának kell lennie a férfiakkal. Könyörgök, miért? Hiszen sokkal csodálatosabbak és értékesebbek, mint mi! Pontosan a köztünk lévő különbség az, ami a harmóniát biztosíthatja!

— Sok nő nem azért csinál valamit, mert abban örömét leli, hanem azért, mert mások is azt csinálják.

— Persze. Mennek a divat után, ezt hallják, ezt sugallják nekik, ezt próbálják beleverni a fejükbe, de ugyanakkor, ha az ember figyel, megtalálja azokat a nőket, akik előbb-utóbb, negyvenen túl ott ülnek és azt mondják: hú, a fene egye meg, én ezt rosszul csináltam!

— Vannak olyan szervezetek, közszereplők, amelyek/akik ezt akarják.

— Vannak, sajnos, egyre többen vannak. A média nagyon nagy teret ad ezeknek az eszméknek és az emberek agyát mossák, de én azt hiszem, hogy előbb-utóbb mindenki rájön, hogy mindenkinek megvan a maga helye, és nem kell mást keresni, mint ami a küldetésünk, mint ami a dolgunk az életben.

Rossz példák

— Az egyik oka az elcsúszásnak, hogy az emberek nagy része a rossz példát követi.

— Ez valóban így van, mert a jó az már nem „eladható”. Azt, amivel csábítani lehet az embereket a rosszra, azt el lehet adni. Azt nem lehet eladni, hogy Jancsi feleségül vette Juliskát, született négy gyerekük, és boldogan élnek. De azt már el lehet adni, hogy két férfi örökbe akar fogadni egy gyereket, és ez a csúnya maradi intoleráns társadalom ezt nem hajlandó elfogadni.

— Ma még van olyan férfi és nő, aki megküzd a szerelméért?

— Nem tudom. Nem ismerem úgy Isten igazából a mai fiatalokat. Azt tudom, hogy másak, mint mi voltunk, sokkal korábban létesítenek szexuális kapcsolatot, de hogy ez együtt jár-e a szerelemmel, arról fogalmam sincs. Ma már, azt hiszem, nem írnak szerelmes leveleket, hanem „csetelnek” vagy sms-eznek, de ez így van rendjén, hisz a világ nagyot változott. Biztos vagyok benne, hogy az érzelmek ugyanazok, mert az ember úgy van felépítve. Az emberi ösztönöket nem lehet lefékezni, az kémia.

Nőnap

— Te milyen fontosságot adsz a nőnapnak? Egy évben egy nap, egy szál virág elég a kapcsolat ápolásához? Az, hogy egyesek nőnapon ünnepeltetik magukat, az a nőnek a gyengesége, vagy megszokássá vált?

— Bízzunk abban, hogy megszokás. Gyerekkoromban nem is gondoltam arra, hogy ez honnan jön, felnőttkoromban tudtam meg, hogy ez egy kommunista kitaláció. Én nem hiszem, hogy ki kell emelni egy napot, de azt hiszem, hogy ezt már annyira megszokták, hogy egyáltalán nem baj, hogy van. Március 8. van, veszek egy szál virágot, sok nő el is várja. Én nem tulajdonítok ennek különösebb jelentőséget. A Valentin-naptól viszont hányingert kapok. Amerikából importált konzumidióta ünnep, amiből jó sokan teletömik a zsebüket.

— Te viszel virágot nőnapkor?

— Viszek a páromnak hóvirágot vagy barkát. Mint mondtam, megszokásból, ebben nőttünk fel.

Szerelem a színpadon

— Mit jelent számodra színpadon eljátszani egy szerelmest?

— Az igazság az, hogy az én pályafutásomból ezek a szerelmes szerepek kimaradtak.

— Nem látta benned a rendező a hősszerelmest?

— Nem tudom. Valahogy úgy alakult. Hála Istennek, mert az egy undorító szerepkör. Ezek nagyon hálátlan szerepek. Minden ilyen jellegű darabban van a hősszerelmes, és van sok másik szerep, ami jobb. A Rómeó és Júliában nem a Rómeó a jó szerep, hanem a Mercutio.

— A szerelem nincs korhoz kötve. Örkény István Macskajátéka például az időskori szerelemről szól.

— Valóban nagyon sok időskori szerelmi történet van a drámairodalomban, ezek már érdekes dolgok, nagy feladatok, bonyolultabb kihívások, mert már sok tapasztalat kell hozzá. De külön beszélgetés lehetne az, hogy idősebb korban mennyire másként lehet szeretni.

A zenész

— Te zenész is vagy. Mint ismeretes, a zenészekre buknak a lányok, így történt ez veled is?

— Zenésznek nem mondanám magam, annál jobban tisztelem a zenészeket, mintsem egy napon emlegessem magam velük. Az viszont igaz, hogy a zenészekre buknak a lányok, de a frontemberekre, nem pedig a dobosokra. A zene nekem egy óriási nagy szerelmem gyerekkorom óta. Mint sok fiatal, én is megtanultam gitározni, tinibandát alapítottam, melynek én voltam a szólóénekese, a basszusgitárosa és a szövegírója. Két–három évig — azaz érettségiig — működött ez a zenekar. Közben a zenekar dobosától megtanultam dobolni. Érettségi után elvittek katonának Craiovára, ahol katonacimborám volt a már országszerte ismert zenész, Ştefan Bănică. Alapítottunk egy zenekart, melynek én lettem a dobosa. Szatmárnémetiben Csabcsi fejlesztette tovább a dobtudásomat. Közben megálmodtam a Mindhalálig Beatles című előadást, majd -koncertet, a zenekarnak én voltam a dobosa.

Párkapcsolat, barátság

— Visszatérve az emberi kapcsolatokhoz: egy jó párkapcsolatban mi a legjobb időtöltés, kikapcsolódás?

— Szerintem a jó társaság, egy nagyszerű gasztronómiai fogás és egy jó bor. Óriási fájdalmam, hogy a bornak mint Isten nedűjének nagy hódolója, nem élvezhetem kizárólag ennek az italnak a fogyasztását, mert hihetetlenül pénztárcaterhelő.

— Egy baráti társaság kialakul, vagy ki kell alakítani?

— Én azt hiszem, hogy az magától alakul ki, mert az arról szól, hogy az egyformán gondolkodó, az egyformán érző emberek megérzik egymást. Bár abban biztos vagyok, hogy a barátságoknak a kilencven százaléka fiatalkorban alakul ki. Később is lehet barátságot kötni, de már sokkal nehezebben. Azok az igazi barátságok, amikor, miután szétszór a sors, tíz-húsz év múlva találkozol, és épp ott folytatod a beszélgetést, ahol abbahagytad.

Elek György