(János evangéliuma 14, 19)

A keresztyén ember számára az egyházi ünnepek között jelentős helyet foglal el a húsvét. Ezt ki merem jelenteni annak ellenére is, hogy mi, lelkészek az ünnepi igehirdetéseink során mindig az éppen aktuális ünnepet szoktuk kiemelni mint legfontosabbat. Persze minden nagy egyházi ünnepnek megvan a maga sajátságos üzenete (a karácsony a testet öltésről, a szeretetről és a megbocsátásról, a húsvét a feltámadásról, az újjászületésről és örök életről, a pünkösd pedig a megszentelődésről szól), mégis a húsvét hordozza magában azt a sajátságos tartalmat, amely a legellentmondásosabb a csupán racionálisan gondolkodó hétköznapi ember számára. Ugyanis a húsvét központi üzenetének, a feltámadásnak a valóságát hittel elfogadni nem képes ember és a feltámadt Istenfia között mindaddig mély szakadék van, amíg az ember meg nem próbálja hittel látni ezt az ünnepet.

Folyamatosan azzal a hozzáállással szembesülünk, mely szerint „amire nincs bizonyíték, az nem is lehet igaz”. Azért mondom, hogy folyamatosan, mert tulajdonképpen ez a vélemény már létezett Jézus tanítványi körében is. Úgy vélem, a kedves olvasók már kitalálták, kire gondolok: Tamásra, akinek a szavai beépültek a köztudatba és azóta szállóigévé váltak: „hiszem, ha látom”. És Tamásban a Biblia átvitt értelmezése szerint magunkra ismerhetünk. Magyarán a bennünk felbukkanó „kételkedem, tehát vagyok”, a Szentírás kijelentéseit pusztán meséskönyvnek tekintő, előítéletekkel teli, szűk látókörű hozzáállásunkkal eleve megtagadjuk magunktól annak a lehetőségét, hogy a húsvét örömhírét megértsük.

Húsvét igazi és örök érvényű evangéliuma pedig — bármennyire is hihetetlennek tűnik — nem más, mint az, hogy a nagypénteki, emberileg fel sem fogható kínszenvedés és megalázó kereszthalál után Jézus feltámadt. Tamás azon a napon abban a „kiváltságban” részesült, hogy megérinthette a „stigmákat”, azaz Jézus sebhelyeit, s talán a szégyen, a felismerés, a benne is feltámadó hit vagy mindez együtt arra késztette őt, hogy vallást tegyen: „Én Uram és én Istenem”. A ma kételkedő emberének vajon mekkora élményre van szüksége ahhoz, hogy legalább önmagának megadhassa ezt a felismerést?

Tamásnak (és a tamáskodóknak) a hitbeli felismerés szempontjából azonban van egy nagy „riválisa”, ha ugyan illik ilyen kifejezést ilyenkor használni. Ez a valaki szintén tanítvány, nem is akárki. Kiemelt státussal rendelkezik, bizonyságot is tesz, reá bízza Jézus a „kulcsok hatalmát”, jóllehet egyszerű halász volt. Péterről van szó, aki ugyanúgy, mint a többi, elbukott a hit vizsgáján akkor, amikor a kakas megszólalt, ugyanakkor megadatott neki a lehetőség arra, hogy az elsők között lássa viszont feltámadt testben a Mestert. Péter lelkében — ha egy kicsit a lélektan segítségével próbálunk belepillantani — érdekes dolgok játszódhattak le. Valami ilyesmi, valahogy így: „elárultam, megtagadtam, nyugtalanná lettem… mi lesz, ha valóban feltámad, hogyan kéri számon rajtam az árulásomat… meneküljek vagy maradjak… mégis maradok, elvégre valahol csak én vagyok felelős a többiekért… lesz, ami lesz, jöjjön, aminek jönnie kell… megbántam, talán megbocsát nekem, ha mégis visszajön”. S a találkozás valóban nem marad el: a Jézus sírjához rohanó asszonyok után a Mester megmutatja magát Péternek is. Találkozásuk pillanatára Péter már egy megváltozott ember, s Jézus szelídsége, az a tény, hogy itt a szemrehányásnak nincs helye, hanem csak az örömhírnek, Péter lelkében „pontot tesz az i-re”. Hite odaérett, hogy a „mustármag” határain belül hegyeket tud megmozgatni, s már a második csodálatos halfogás napján csendes, megbánó érzésekkel válaszol Mesterének: „Te tudod, hogy szeretlek téged”.

Kedves ünneplő testvérem! Legyen ez a húsvét számodra az újjászületett és önmagára talált Péter hitélményének ünnepe. A templomok harangjai és nyitott kapui téged is hívogatnak, hogy az idei, talán kevés sikerrel és reménnyel biztató év első felének fáradságos küzdelmei között megnyugvásra találj. Az ünnep megszokott bevásárlási és locsolási láza mellett vedd elő az elfelejtett vagy mélyen magadba zárt hited, és használd ki a lehetőséget, ahogyan Péter tette! De ha éppen most jutsz el oda, hogy tamáskodó kételyeid tehetetlenségéből a feltámadt Istenfia megismerése felé elindulj, akkor szakadj ki egy kicsit a „való világból”, és merülj el Isten egyszerűségének és szeretetének mélységeiben! „Mert aki hisz, az üdvözül” (Mk. 16, 16). 2017-ben, a reformáció 500. évében ezekkel a gondolatokkal kívánok minden kedves olvasónak hitbeli megújulást, lelki feltámadást.

Tolnay István,

a Nagykárolyi Református Egyházmegye esperese