A második világháború egyik legszomorúbb emléke a szatmári svábok életében az oroszországi deportálásokhoz köthető. A történelembe málenkij robot néven bekerült pogrom mezőpetri áldozatainak kívánnak emléket állítani a helyi önkormányzat, a római katolikus plébánia és egyházközség közös összefogásában. Az egykor Oroszországba deportált személyek nevét kívánják feltüntetni a felállítandó emlékművön. A minél pontosabb lista összeállításához a helyi lakosok segítségét szeretnék kérni. Jelenleg a kezdeményezők már rendelkeznek egy 138 nevet tartalmazó lajstrommal, amelyen az áldozatok pontos születési adatait is feltüntették. A segíteni szándékozók a Mezőpetri Polgármesteri Hivatalban személyesen, esetleg telefonon (0261-820-063), vagy a polgármesteri hivatal közösségi oldalán juttathatják el a rendelkezésükre álló információkat.

A Német Demokrata Fórum országos szervezete egyébként már több mint 25 éve szervez rendszeresen, minden év januárjában megemlékező rendezvényeket, amelyekkel a svábok egykori deportálásának szomorú történetére hívja fel a figyelmet. A szatmári svábokat 1944. január 3-án kezdték el kitelepíteni az egykori Szovjetunió területére. A történelmi eseményt feldolgozó adatok szerint ötezernél is több, német gyökerekkel rendelkező személy került az akkori megtorló hatalom célkeresztjébe, akiket nehéz fizikai munkára kényszerítettek csupán a származásuk miatt. A leszerelt katonák mellett civileket és nőket is deportáltak. A háború szörnyűségeit éppen csak átvészelt civileket, romeltakarításra való hivatkozással a hadifoglyok és külföldi internáltak részére, a Szovjetunió területén létrehozott táborrendszer egységeibe (GUPVI – „A külföldiek gulágja”) hurcolták el.

A történelmi feljegyzések alapján tudjuk, hogy a fegyveres szovjet katonák a fogolylétszámot kipótolandó, civileket is összefogdostak, bárkit, akit az utcákon, gyárakban vagy a kórházakban találtak. Közülük alig több mint négyezre tértek haza, családjaik pedig a mai napig rendszeresen megemlékeznek az elhurcolt ősökről.

A templomkertben fog állni

Mezőpetriben egyébként a többi sváb településhez hasonlóan a helyi temetőben őriznek egy korábban állított emlékoszlopot, amelyet a regnáló kommunista rendszer a nyolcvanas években lebontatott. A hatalmi parancsra eltávolított közösségi emlékhely obeliszkjét a falubeliek csűrökben rejtegették, és a rendszerváltást követően, a kilencvenes években ismét felállították. „A temetőben lévő emlékművön a két világháború során elesett mezőpetriek és néhány deportált neve olvasható. A mostani emlékművet kifejezetten a deportálást elszenvedőknek szeretnék felállítani. Az obeliszkre az elhurcoltak neveit véssük fel, és az Oroszországban elhunytakat kereszt jelöli majd” – részletezte lapunk kérdésére Marchiș Ottó, a település polgármestere.

Az elöljáró elmondása szerint az emlékhelyet a plébániával közös megegyezésben a templomkertben fogják kialakítani, a régi iskolával szemben, ugyanis a Mezőpetriből elhurcolt személyeket anno abban az épületben gyűjtötték össze. A közösségi emlékezet szerint a helyieket nem vitték el Nagykárolyba, a faluban rabosították, és a csárdaiakkal (Kisdengeleg) együtt több mint 300 személyt hurcoltak el kényszermunkára. A Nagykároly vidéki sváb települések robotra kényszerített lakosai közül számarányosan a csárdaiak közül hunytak el a legtöbben.

A málenkij robot fogalommagyarázatával kapcsolatban érdemes tudni, hogy a kommunista szervek emberei ezzel a cinikus szófordulattal gyűjtötték össze a polgári lakosság ártatlan embereit. A kifejezés orosz eredetű, jelentés „kicsi munka”, amely arra utal, hogy csak háromnapi munkaszolgálat vár az elhurcoltakra. Ezzel szemben többnapi gyaloglás, embertelen állatszállító vagonokban történő utazás és több évi kényszermunka lett a könnyű munka ígéretéből.

A Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060-os számú parancsára gyűjtötték össze (több helyen a nyílt utcáról), és hurcolták el a 17-45 év közötti férfiakat, valamint a 18-30 év közötti nőket. A robot kemény fizikai munkát jelentett (romeltakarítás, építkezés, bányászat), melyre módszeresen válogattak össze férfiakat és nőket egyaránt, akik ezt követően akár ötévig is kényszermunkát végeztek valamelyik szovjet iparvidéken. A deportáltakról itthon maradt családtagjaik csak elvétve jutottak információhoz, és legalább egyharmaduk odaveszett.
Az orosz hadifogság és az ott elszenvedett embertelen körülmények mély nyomot hagytak a szatmári és a teljes kelet-közép-európai sváb közösségben.