A Szent István Kör számba veszi a doni csata ma is élő hőseit.

A kilencvenhárom éves Ferenczy Lajos még kerékpárral jár az utcán, és ha ismerősei megkérik, hogy végezzen el kisebb villanyszerelői munkát, azonnal számíthatnak rá, a kisujjában van a szakma, de ez érthető, hiszen harmincnyolc évig dolgozott villanyszerelőként. Nem volt mindig rózsás az élete, ugyanis 1942. október 4-én rukkolt be katonának a szatmárnémeti utász zászlóaljhoz, és 1943 januárjában már el is indult az orosz frontra, a 2. Magyar Hadsereg harmadik hadtestjének tagjaként. Utak és hidak felrobbantása volt a feladata mindaddig, amíg január 18-án elérte a Don folyót. Idős kora ellenére elméje ma is friss, sokat tud mesélni háborús emlékeiről és az orosz fogságban eltöltött négy évről.

— Közel negyven fok hidegben haladtunk át az orosz fronton — emlékszik vissza a volt tizedes. — Éjjel úgy aludtunk, hogy ketten feküdtünk alul, egy rajtunk, majd cseréltük a helyeket, hogy mindenki melegedjen egy kicsit, de legalább ne fagyjon meg. Amikor a harcok miatt nem tudtak ebédet hozni, szalámit és kenyeret kaptunk, de azt sem tudtuk megenni, mert kőkeményre fagyott. Voltak olyan harcok, amikor egymás után sebesültek meg a katonák, akik ott maradtak a hóban, nem volt lehetőség ápolni őket. A doni csata egy nagy szörnyűség volt, a végén már nem tudta senki, hogy ki kivel tart. Storm Marcell hadtestparancsnok már nem tudta, mit tegyen, hiszen az ő hadteste maradt utoljára a küzdelemben, a többiek visszavonultak. Amikor Horthy lemondott, fel kellett esküdni Szálasira, aki erre nem volt hajlandó, azt agyonlőtték. Amikor véglegessé vált, hogy elvesztettük a háborút, Storm azt mondta, mindenki próbáljon úgy visszavonulni, ahogy tud, csak arra vigyázzunk, hogy nyílt területen ne menjünk, mert az oroszok lövik a visszavonuló katonákat. Én kerékpárral mentem úgy, hogy megkapaszkodtam egy német teherautó oldalában, de a német katonák szuronnyal ütötték a kezem, pedig ők is ugyanolyan menekülők voltak, mint én. Később elfogtak az oroszok. Amikor átkutattak, megtalálták nálam a két tűzkeresztet, amivel kitüntettek. Erre azért vigyáztam, mert apám hasonlót kapott az első világháborúban, amiért később vitézi címet kapott. Az oroszok azt hitték, hogy én ezt azért kaptam, mert sok orosz katonát lőttem le. 1944. december 28-án fogságba estem, és elvittek a donbászi szénbányába, ahol négy évet voltam hadifogoly. 1948 karácsonya előtt kerültem haza Kakszentmártonba. Harmincnyolc év villanyszerelői munka után vonultam nyugdíjba, de azóta sem unatkozom, úgy érzem, hogy az ember számára a legártalmasabb, ha nem talál magának elfoglaltságot, és nem találja meg, bármilyen körülmény között, az élet apró örömeit.”

Ferenczy Lajos nagy megtiszteltetésnek vette a Szent István Körtől kapott emléklapot, amit Thoroczkay Sándor tiszteletbeli elnök adott át kedden.

Elek György