A reformáció 500. évfordulójának emléket állító, Kálvin téri kövek ikertestvérei szanaszét repültek a Kárpát-medencében, láthatatlan szálakkal kötve össze a közösségeket — a kövek elhelyezésének ünnepi alkalma Szatmár-Kültelken és Mikolában is jövőbe tekintés volt.

Örökbe fogadott emlékkövek állítanak mementót a reformáció félezer évének Szatmár-Kültelken, valamint Mikolában. A budapesti Kálvin tér 95 kövének ikertestvérei Kárpát-medencei Stonehenge-t hozva létre kötik össze a reformátusokat, Isten felé emelve a közösségeket; a kövekre vésett, egy-egy nagy reformátortól és egy magyar gondolkodótól származó idézetpár pedig épp oly szakrális és világi, egyetemes és magyar, mint maga a reformáció. S hogy az emlékkőállítás nemcsak a múltba, az eltelt 500 évre való visszapillantás, hanem bizalommal és reménnyel a jövőbe tekintés is, azt mi sem igazolta jobban, mint hogy Szatmár-Kültelken 15 fiatal tett vallást a hitéről és konfirmált, Mikolában pedig egy kisfiú megkeresztelésével vált teljessé az ünnepség.

A reformáció 500. évfordulójára egy különleges térinstallációval (is) emlékeztek Budapesten: a Kálvin téren 95 kőlapot helyeztek el, utalva Luther 95 tételére, a kövekre pedig egy nagy reformátortól és egy magyar gondolkodótól származó idézetpárt véstek, majd ezeknek a múltat-jelent-jövőt összekapcsoló emlékköveknek az „ikertestvéreit”, hiteles másolatait örökbe fogadhatták közintézmények és magyarországi vagy határon túli, magyar nyelvű protestáns gyülekezetek, láthatatlan kötelékű szellemi közösséget vállalva. A Királyhágómelléki Református Egyházkerületben öt követ fogadtak örökbe, s az ötből kettőt a Szatmári Református Egyházmegyében, Szatmár-Kültelken és Mikolában.

Kamatoztatod vagy elásod magad?

Sok minden egybecsengett, sok minden összefutott a Kültelki református templomban, amely vasárnap délelőtt a családok találkozási pontja, Isten és ember találkozási pontja, életfordulópontok helyszíne lett, s ahol az egybegyűltek mint élő kövek, a szeretet összetartó habarcsával olyan közösséget alkottak, amelyből olyan katedrális épült, ahol az imádság és a hálaadás Istent dicsérte. „Uram, örülj most velünk, örvendezőkkel, hogy egy újabb nemzedék veszi át, amit Fiad által reánk bíztál” — kérte Higyed János lelkipásztor, szeretetteljes örömmel pillantva arra a 15 fiatalra, akik hitükről készültek vallást tenni. Ünnepi igehirdetését Máté evangéliumának azon verseire alapozta, amelyek az idegenbe készülő ember történetét mesélik el, aki öt, két és egy talentumot adott szolgáinak, majd később hazatérve számon kéri, mihez kezdtek vele. Két szolga gyarapította a kapott talentumok számát, egyikőjük azonban elásta, nem jól sáfárkodott vele. „Mindenki kap valami talentumot Istentől, a kérdés csak az, mihez kezd vele, gyarapítja, hasznosítja vagy elássa, s vele együtt önmagát és egész életét is. Te magad vagy a talentum, és ha elásod magad, csak a koporsóig gondolkodsz. Persze mondhatod: az én életem, azt kezdek vele, amit akarok; lekonfirmálok, mert ez a szokás, és aztán elásom magam. De lesz majd egy elszámolás, amikor megkérdezik tőled: mit kezdtél az életeddel? És mit fogsz akkor válaszolni? Elástam? Konfirmálni azt jelenti: visszaigazolni az Istentől kapott talentumokat — ez most csak egy vizsga, de a legnagyobb vizsgára akkor kerül sor, amikor a gazda jön, és számon kéri, mit tettél az életeddel, a tehetségeddel: kamatoztattad vagy elástad magad?” — fogalmazott.

A kő marad

Akár modern kori programbeszéd is lehetne, de sokkal inkább útravaló minden keresztény embernek Náhum próféta kijelentése, amelyet Higyed István ünnepi igehirdetése alapgondolatául választott. „'Őrizd a várat, nézzed az utat, erősítsd derekadat' — s rögtön visszacseng erre Káin szava: avagy őrizője vagyok én a testvéremnek (felebarátomnak)? S azóta csak sokasodott a vállrándítás, a hátat fordítás, mert mindenki csak a magáét őrzi, de azt aztán foggal-körömmel. Pedig Isten egymásra bízott bennünket, hogy őrizzük egymást és őrizzük magunkat, mert mi vagyunk a legdrágább értékei” — mondta a lelkipásztor. Mint rámutatott, a vár valójában oltalmat jelentő menedékhely, és nem támadási kiindulópont, s nem véletlen, hogy egykor a várakban először Isten hajlékát kezdték építeni, a legmagasabb ponton, hogy közelebb legyenek a Fennvalóhoz. „Vajon mi ma kit védünk? Oda tudjuk-e sorolni a gyülekezetünket, népünket, a nemzet feletti értékeket szeretetet, békességet, türelmet, egyetértést? Mert ezt jelenti az 'őrizd a várat'. 'Nézzed az utat.' Milyen utat? Ahányan vagyunk, annyi életút, a kérdés csak az: meglátjuk-e a keskeny ösvényt, amelyen járnunk kellene? Az élet nagy dzsungelében Jézus az út, előttünk megy, és soha nem kellene levenni tekintetünket róla. S derekunkat hogy erősíthetjük? Ha lehajolunk, lemondva gőgről, dacról, akaratról, ha lehajolunk Isten előtt, ha lehajolunk a segítségre szorulókhoz” — fogalmazott. Az igehirdetést követően még inkább örömünneppé lett az alkalom, hiszen egy kisfiút kereszteltek, egy olyan kisfiút, akit Isten küldött a nagy szükségben lévő családnak, majd az egyházkerületi vetélkedőn sikeresen szereplő ifjak vették át okleveleiket és könyvjutalmaikat.

Az istentisztelet zárómomentumaként Higyed István felidézte a Kálvin téri térinstalláció létrejöttét, az örökbefogadás lehetőségét, s mint mondta, bár a Szatmári Református Egyházmegye is gondolkodott egy ilyen térinstalláció megvalósításában a Szatmárnémeti Református Gimnázium előtti sétányon, végül visszakoztak, és az örökbefogadás „sem jött össze a tervezett módon”, de a két gyülekezet örökbe fogadott egy-egy követ, amelyek „szanaszét röppentek a Kálvin térről a Kárpát-medencébe, láthatatlan szálakkal kötve össze a közösségeket”. Nem mellékesen Higyed János és Higyed István lelkipásztor olyan köveket választott, amelyek magyar gondolkodóktól származó idézetei kötődnek Szatmárhoz, a térséghez — a mikolai templomudvarra belépőt Ulrich Zwingli („A vallás két végpontot köt össze; az egyik végpont az Isten, a másik végpont az ember.”) és Páskándi Géza („Anyanyelvemre fordítottam/Mi bennem Én/Ő — Maga.”) gondolatai köszöntik, a Kültelki templomban pedig az oltár előtt Luther Márton („Kicsoda tudná megszámlálni mindazt a jót, mellyel mindnyájan egyenként rendelkezünk?”) és Kiss Jenő („A szóhoz ének, Bibliához zsoltár./ Károli mellé társként: Szenczi Molnár.”) sorai olvashatók.

Szabó Kinga Mária