„Ennek a hatmillió, ártatlanul kivégzett embernek az emléke kell irányítson és tanítson bennünket az emlékezésben, és abban is, hogy miként cselekszünk a jövőben. Meg kell küzdenünk a felejtéssel. Ébren kell tartanunk a kollektív memóriát, hogy a történelem kereke ne forogjon visszafelé, és hasonló tragédiák ne ismétlődhessenek meg. Ezt kell nap mint nap elmondanunk a gyermekeinknek otthon és az iskolában. A fellángoló antiszemitizmussal, a xenofóbiával és a gyűlölettel szembe kell szállnunk. Meggyőződésem, hogy a diákoknak tanítani kell a holokauszt történelmét, hogy létre kell hozni a Zsidó Nép és Holokauszt Történetének Múzeumát, és hiszem, hogy csak a kölcsönös tisztelet és a közös jövő építése mutathatja azt, hogy tisztelettel adózunk a hatmillió ember emléke előtt” — fogalmazott Kelemen Hunor szövetségi elnök a bukaresti Nagyzsinagógában tartott, holokauszt-emléknapi megemlékezést követően.

Hasonló gondolatokat fogalmazott meg több mint fél évszázaddal korábban Pilinszky János is „Ars poetica helyett”-jében: „Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. (…) Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”

A „botrányról” és „szentről” — azaz a gyűjtő- és koncentrációs táborok létéről és az ott történt szörnyűségekről jó ideig nem volt tudomásuk a második világháborút megélő embereknek, de maguknak az itthon maradt zsidóknak sem, akik pedig hallottak egy-egy kósza hírt, azok vagy hitetlenkedve fogadták, vagy erős túlzásnak tartották, a kézzelfogható előzmények és törvények ellenére is. S hogy ez mennyire így volt, hogy az emberekhez (beleértve magukat az itthon maradt zsidókat is) milyen kevés valós információ jutott el a lágerekről és az ottani szörnyűségekről, azt jól példázza, hogy a kolozsvári zsidó közösség kérvényt nyújtott be a Groza-kormánynak, amelyben teherautókat kért, hogy a koncentrációs táborokból hazaszállítsa az időseket, betegeket és főleg gyermekeket — miközben egy-egy „embertranszport” megérkeztekor bármelyik koncentrációs táborba az e három kategóriába tartozókat küldték szinte automatikusan a krematóriumokba, őket ölték meg elsőként.

A „teljes valóság” — amely mind a mai napig nem egészen teljes — a második világégés utolsó hónapjaiban és a háború végét követően tárult a világ szeme elé, ahogy a szövetséges csapatok a náci Németország elleni offenzívák sorozata révén egyre beljebb hatoltak Európába, egymás után érték el a több tízezernyi foglyot őrző koncentrációs táborokat. Elsőként a szovjet erők bukkantak nagyobb méretű náci táborra a lengyelországi Lublin mellett fekvő Majdanek városkában, 1944 júliusában, a gyors szovjet előrenyomulás által meglepett németek azonban a tábor lerombolásával megpróbálták eltüntetni a tömeggyilkosságok bizonyítékait. A tábor személyzete felgyújtotta a hatalmas krematóriumot, amelyben a meggyilkoltak holttesteit semmisítették meg, a gyors evakuálás miatt azonban a gázkamrák megmaradtak, majd a szovjet csapatok 1944 nyarán a belzeci, a sobibori és treblinkai haláltáborokat is elfoglalták. A legnagyobb megsemmisítő központnak és koncentrációs tábornak számító Auschwitz-Birkenaut 1945 januárjában szabadították fel a szovjetek — a korábban nagy sebbel-lobbal elindított evakuálás miatt azonban a Vörös Hadsereg már csak hétezer-ötszáz sorsára hagyott foglyot talált a hírhedt haláltáborban. Az utolsó auschwitzi kiválasztási procedúra (a munkára alkalmasakat rendszerint jobbra, míg az arra alkalmatlanokat — így a halálba küldendőket — balra sorolták be) 1944. október 30-án zajlott; a közelgő Vörös Hadsereg hírére Himmler a krematóriumrendszer lerombolását adta parancsba, majd '45 januárjában a nácik a birkenaui gázkamrákat is felrobbantották; a kétségbeesett döntéshozók elrendelték a táborban levő összes fogoly lemészárlását, ezt azonban nem hajtották végre, ehelyett az auschwitzi foglyok nagy részét menetelésre kényszerítették Nyugat felé (úgynevezett „halálmenetekben”). A visszavonuló németek a komplexum legtöbb raktárát lerombolták, de a megmaradtakban a szovjetek megtalálták az áldozatok személyes tárgyainak hegyeit — például több százezer öltönyt, több mint 800 000 női ruhát és mintegy 7 tonna emberi hajat.

„Arbeit macht frei” és 18 863 szatmári zsidó

Az 1940-ben, egy régi, még az Osztrák–Magyar Monarchia idején épült kaszárnya épületeit felhasználva alapított auschwitzi koncentrációs tábor volt a marhavagonokban érkező magyarországi és erdélyi zsidóság végállomása is — ide szállították az 1944. április 16-án kezdődött, és példátlan gyorsasággal, pár hét alatt lezajlott északkelet-magyarországi és kárpátaljai gettósítás alatt összegyűjtött, teljes magyar vidéki zsidóságot, akikre a lágerben azonnali pusztulás várt; a csekély számú munkaképesnek ítélt ember közül is csak kevesen élték túl a megpróbáltatásokat: a magyar vidék több százezres zsidóságából mindössze néhány tízezren tértek vissza. És az auschwitzi állomásra érkeztek meg a marhavagonok Szatmárnémetiből is — ahol az egyik legnagyobb és legkompaktabb erdélyi zsidó közösség élt, két zsinagógával, mai napig híres jeshivával, 25 imaházzal, árvaházzal, kórházzal — és környékéről; alig egy hónap leforgása alatt hat szállítmányban 18 863 zsidót víve a haláltáborba. A nagypiac helyén lévő szatmári gettóban majdnem tizenkilencezer zsidónak kellett embertelen körülmények között léteznie két hétig — sokan elhunytak itt, vagy öngyilkosok lettek —, aztán a gettó lakóit marhavagonokba terelték, és a vonatok elindultak. Az első szállítmány 1944. május 19-én indult 3006 személlyel, az utolsó, a hatodik pedig június 1-jén 2615 személlyel. Az emberszállítmányokat tartalmazó szerelvények Kassán álltak meg — itt végződött a magyar és kezdődött a német hatóság hatásköre —, ahol a magyar csendőrségtől átvették őket az SS emberei. A kassai állomás főnöke kimutatást készített az egyes szállítmányok létszámáról, jobb híján az ő feljegyzését használja a szakirodalom, amely 18 866, illetve 18 863 szatmári és Szatmár környéki deportáltról beszél.

Az auschwitzi I-es tábor bejárati kapuja felett az „Arbeit macht frei” („A munka szabaddá tesz”) cinikus felirat díszelgett, bár semmilyen munka, amit a foglyoknak végezniük kellett, nem tette őket szabaddá, a tisztek olyan reményt keltettek bennük, mintha valami eredménye volna a többletmunkának (minden fogolynak dolgoznia kellett); a hadianyaggyárakon kívül a vasárnapokat takarításra és zuhanyozásra fordították, munkát nem kellett végezni, de a kemény munkakövetelmények a gyenge élelmezéssel és rossz higiéniai körülményekkel párosítva a foglyok nagy halálozási arányát eredményezték. A 11. blokk volt a „börtön a börtönben”, ahol a számos szabály megsértőit büntették: a fogolynak napokat kellett eltöltenie olyan szűk cellában, ahol még leülni sem tudott, másokat pedig kivégeztek: agyonlőtték, felakasztották vagy halálra éheztették őket. 1941 szeptemberében az SS mérgesgáz-kísérleteket végzett hidrogén-cianiddal a 11. blokkban: az eredmény 850 lengyel és orosz halott; az első próba 1941. szeptember 3-án volt, ekkor 600 szovjet hadifoglyot öltek meg. A szert, amely a halálos hidrogén-cianid gázt fejlesztette, Zyklon-B márkanév alatt forgalmazták, és eredetileg rovarölő szerként tetűirtásra használták — a kísérletet teljesen sikeresnek nyilvánították, olyannyira, hogy egy bunkert át is alakítottak gázkamrává és krematóriummá (ez a gázkamra 1942-ig üzemelt, akkor légvédelmi óvóhellyé építették át). Az Auschwitz II (Birkenau) volt az a tábor, amelyben több százezer foglyot tartottak és 1,1–1,6 millió embert öltek meg (a meggyilkolt áldozatok pontos száma a mai napig nem ismert) — építése 1941 októberében kezdődött, majd a női részleg létesítését 1942 augusztusában kezdték el. Birkenaunak négy gázkamrája volt, ezeket úgy tervezték, hogy zuhanyzókra hasonlítsanak, ezenkívül négy krematóriuma volt a holttestek elégetésére.

A felszabadítók leírhatatlan körülményekkel találkoztak a náci táborokban, ahol a temetetlen holttestek tömegei feküdtek egymásra halmozva, a túlélők egy része a kényszermunka, az élelemhiány, valamint az éveken vagy hónapokon át tartó kegyetlen bánásmód miatt csontvázakra hasonlított — sokan olyan gyengék voltak, hogy mozogni is alig tudtak, a gyorsan terjedő fertőző betegségek pedig folyamatos veszélyt jelentettek a túlélők, de a felszabadítók számára is, ezért sok tábort fel kellett égetni, hogy megelőzzék a járványok terjedését.

A második világháború után a lengyel kormány döntést hozott Auschwitz I. restaurálásáról, majd a nemzetiszocializmus áldozatainak múzeumává alakították át, Auschwitz II-t pedig (hol az épületek tönkrementek) konzerválták, de nem restaurálták. Jelenleg az Auschwitz I. múzeum különböző korok elemeit egységes egésszé összegezi, például az Auschwitz I. gázkamráját (mely a háború vége óta nem létezik) restaurálták, és a kerítést áthelyezték (mivel az épület a háború után készült el, de a múzeum létesítése előtt). Mindazonáltal a legtöbb esetben a történeti tényektől való eltérés kis mértékű, és jól láthatóan jelezve van. Auschwitz II. és a gázkamrák maradványai szintén látogathatók, az auschwitzi koncentrációs tábor az UNESCO Világörökség része — 1996-ban a német kormány január 27-ét, Auschwitz felszabadulásának napját a nemzetiszocializmus áldozatainak hivatalos emléknapjává nyilvánította.

Nem mellesleg 76 évvel ezelőtt, 1945. január 27-én, azokban az órákban, amikor a Vörös Hadsereg behatolt a hírhedt táborba, pár száz kilométerrel nyugatabbra egy másik táborban, Balfon puskatussal verte agyon a nyilas keretlegény az egyik legkiválóbb és legzseniálisabb magyar irodalomtörténészt és írót, Szerb Antalt — mert a kor törvénye szerint nem minősült echte magyarnak. SZFÚ