A Krím félszigeten hadiállapot van. Sokan aggodalommal figyelnek oda, de fölösleges az izgalom, csak annyi történik, hogy az orosz medve, egyezményeket felrúgva, és az ukrajnai zűrzavart kihasználva, Krímre teszi a mancsait. 1783-ban is megtette ugyanezt, akkor is egy békeszerződést megszegve. Az ukrán események kapcsán országunk is morog és lesben áll, hátha a történelmi tapasztalatok birtokában haraphat egyet a prédából. De mindezt széltében-hosszában tálalta már a hazai média, ezért e néhány sor egyáltalán nem e dolgokról szól, hanem csak néhány, Krímmel kapcsolatos magyar, sőt szatmári vonatkozásról, emlékezni az érdeklődőknek. A korai középkortól Krím hun, magyar, kazár, besenyő és kun birtok is volt, de aztán a nagy tatárjáráskor az Arany Horda része lett. Az 1237-ben idetelepedett tatárok felvették a mohamedán vallást, az 1441-ben megalakult Krími Tatár Kánság pedig, bár maga is nagyhatalom volt, 1475-től a török birodalom hűbéresévé vált. E hűbéresség 1774-ben megszűnt, de rövidesen maga a kánság is, mert mint láttuk, 1783-ban jött az orosz medve. Jóval később a zsenge szovjet hatalom Kun Bélát küldte bolsevizálni a krími muzulmánokat, ottani léptei nyomát (is) hamarosan hatvanezer új tatár sírhant jelezte. A török szövetség idején, 1540 és 1783 között a krími tatároktól Erdély és Magyarország nagyon sokat szenvedett, de Lengyel- és Oroszország is, 1571-ben felégették még Moszkvát is. Az évszázadok folyamán sorozatosan rátörtek Erdély békés lakosságára a szintén török hűbéres Moldován keresztül, nem egyszer még moldovaiak is csapódtak a hordákhoz. Raboltak, gyilkoltak, dúltak, gyújtogattak és rabokat szedtek, falvak tűntek el nyomukban. Két és fél évszázad alatt hárommillió rabszolgát adtak el a török piacokon, kiknek egy jó része magyar volt. Nagy tatárdúlások voltak 1540–49 között, 1663-ban, 1683–99 között és 1717-ben, de kisebbek tucatjával is, tatáréknál ez már csak így volt szokás. Ezek az események nem csak nagy pusztításokkal jártak, de megváltoztatták szülőföldünk jövőjét is, mert a kihalt lakosságot pótolni a magyar nemesség olcsó román jobbágyokat hozatott. A magyar emlékezet főleg a krími tatárok gyászos emlékeit őrzi, és sokkal kevésbé a jóval régebbi, 1241-es évit. Egyik legemlékezetesebb és egyben az utolsó nagy tatárjárás 1717. augusztus 20. és szeptember 4. között volt, ez III. Ahmed szultán parancsára történt, hogy osztrák-magyar katonaságot vonjon el a Balkánról, ahol akkor az osztrák-török háború folyt. A krími tatárokkal dunai hordák, dobrudzsai tatárok, moldovai és, sajnos, száműzetésben levő kuruc lovasok is jöttek, mert a Porta segítséget ígért cserében II. Rákóczi Ferencnek a szabadságharc újraélesztéséhez. Furcsa fintorai vannak néha a történelemnek. A 20 000 fős rablóhad 1717. augusztus 20-án a besztercei szoroson át tört Erdélyre, és főleg a Székelyföldön, a Szamos mentén és Máramarosban tett nagy pusztítást, de nem területeket akartak szerezni, hanem csak sok zsákmányt és rabot szedni egy villámhadjáratban. Augusztus 24-én a Szamosújvár melletti Széket pusztították el teljesen, 700 főből csak 100 lakos élte túl a mészárlást. A fekete-fehérbe öltöző székieknek Szent Bertalan napja azóta is gyásznap, böjttel és imával emlékeznek legyilkolt elődjeikre. Augusztus 25-én Aranyosmeggyes és Szinérváralja érintésével Máramarosban dúltak a tatárok, 26-án lerohanva a bányavárosokat. Kapnyikbánya felső végén nemrég még emlékoszlop jelezte, hogy meddig jutottak el a martalócok. 27-én és 28-án Szatmárnál nyolc falut tettek a földdel egyenlővé, és elhurcoltak 35 embert, elpusztították a teljes Szamosközt és részben a Krasznaközt, gyors mozgásukkal Nagyszekeresig eljutva. Még a dombok közt lapuló Kőszegremete is szenvedett a tatároktól, az ottani legenda szerint a Tatár nevűek az ő emléküket őrzik. A rablásokban Mihai Racoviţa moldovai lovasai is részt vettek, a kurucok azonban nem, de őket is ellenségesen fogadta a lakosság, hiszen a tatárokkal jöttek. A lassú osztrák katonaság nem ért a dúlások helyére. A megyei katonákból, meg a magyar és román népfelkelőkből szervezett csapatok azonban, volt kuruc katonák (Bagossy László ezredes, Sztojka Zsigmond, Sándor Lupu borsai pópa vezérletével) üldözőbe vették a tatárokat, és szeptember első négy napján, máramarosi területeken, ádáz dühvel szinte valamennyiüket megsemmisítették. Szeptember 4-re 15 000 tatárt kaszaboltak le, és körülbelül 10 000 rabot szabadítottak ki, de 1500 elrabolt ember soha nem tért haza. Őket évekig keresték még a török rabszolgapiacokon, volt, akit vissza is vásároltak. A tatárok zsákmánya is visszatérült, de a csatazaj múlásával ezekért nagy marakodás és viszály keletkezett. Ilyen idők is voltak hát vidékünk történelmében, maga a város 1717-ben nem szenvedett, csak a környéke, mert a tatárok könnyű prédáért jöttek, és a megerősített, katonasággal bíró helyeket inkább kerülték. A betörések 1783-ban szűntek meg teljesen, mikor Oroszország magáévá tette Krímet, és móresre tanította a tatárokat, no meg a vodka ivására. Minden rosszban van valami jó is eszerint. A mai időkben mindenféle bajunk van, ellenséges közegben élünk, az erkölcs, a tisztesség, a becsület múlóban van, és mindenütt a pénz az úr, de egy jó dolog mégiscsak van az életünkben, hiszen már nem kerget a tatár.

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós