Reformáció emléknapja, kivilágítás, mindenszentek, halottak napja — az emlékezés ünnepe és saját halandóságunk tudatosítása. A szokások keverednek, csendesen integrálódnak ugyan, de nem is az a fontos, ki mivel és mennyivel díszíti szerettei sírját, hanem maga az emlékezés.

Az utóbbi napokban virág–, koszorú– és mécsestengerbe borultak a piacok, s csak a pénztárca és ízlés szab (hol közös, hol külön) határt annak, ki mivel felszerelkezve zarándokol szerettei sírjához. A kínálat bőséges és zavarba ejtően változatos – a moha és fenyőalapú, fehér vagy színes szalmavirág koszorúktól kezdve a klasszikus fehér/krémszínű élővirág s az élőhöz megszólalásig hasonlító művirág (s a giccs határát bőven túllépő, bakelitkeménységű műanyag virág) koszorúkon át, a malomkeréknyi, égőpiros, lila, napsárga vagy tarka krizantémbokrokig, valamint a nálunk még eléggé új trendnek számító, rendkívül ízléses, szálas virágból készített ikebanákig és hideget, fagyot jól tűrő „örökzöldekből”, törpeárvácskákból összeállított kompozíciókig minden kapható. Akárcsak a mécses-kínálatban, ahol az egyszerű teamécsesek, a különböző méretű és formájú, klasszikus fehér, sárga és piros színű üvegmécsesek halmaiból szinte „kivirít” az idei újdonság, a félméteres üvegkalitkában halvány neon-kéklő szomorú angyalkafigura.

Ezekben a napokban mintha népvándorlás zajlana, sokan kelnek útra, felkeresik rokonaikat, együtt látogatnak a temetőbe; mások előtte már jóval hamarabb kimennek , kitakarítják a sírokat (nem véletlenül nevezik az ünnep előtti hetet Erdélyben halottak-hetének) s elindulnak a piacjáró körútra, hogy a virágot, koszorút, mécsest vásároljanak, melyekkel majd leróhatják kegyeletüket. Az enyhe őszi időjárásnak is köszönhetően színpompás virágtengerben tobzódnak Szatmárnémeti piacai, a bőséges kínálatban mindenki talán ízlésének és pénztárcájának megfelelőt, a cserepes krizantémbokrok ára átlagosan 7 lejnél, a koszorúké 15 lejnél kezdődik s mérettől, illetve alapanyagtól függően (szalmavirág, selyemvirág, műanyagvirág, élővirág) emelkedik — a trend pedig kicsit olyan, mint karácsonykor: nincs egységes irányvonal, mindenki olyat választ, ami szívének és szemének legkedvesebb; van aki el sem tud képzelni mást a klasszikus fehér- vagy krémszín helyett, mások épp ellenkezőleg, élénk színekkel próbálják oldani az elmúlás komorságát; van aki aprócska koszorút helyez a fejfára, míg mások több méter nagyságú, több száz lej értékű mega-koszorúk alá rejtik a sírt. A hagyományok és szokások keveredése, csendes integrálódása nyomán ma már szinte mindenhol gyújtanak mécsest vagy gyertyát – persze a protestáns közösségek sok helyütt még mindig kimondottan katolikus rítusnak tartják, amelynek gyökere a távoli múltba nyúlik vissza s azzal a hiedelemmel párosul, hogy az ilyenkor a földre visszatérő lelkek találják majd meg a gyertyaláng nyomán sírjukat, amelybe vissza kell térniük.

Sokan úgy tartják, a november 1–ről 2–ra virradó éjszakát az elhunytak lelkei a templomban töltik és ezért esti istentiszteleten, szentmisén vesznek részt , s ugyancsak az elhunytak lelkeihez kapcsolódik az a keresztény képzet is, mely szerint az ilyenkor felajánlott adományok elsősorban a tisztítótűzben szenvedő lelkek üdvösségét biztosíthatják; többfelé a hazalátogató lelkeknek az asztalra ilyenkor terítéket, kenyeret, vizet és sót helyeztek s ugyanehhez a képzetkörhöz tartoznak azok a gyakorlatok is, amikor a halott sírjánál vagy a temető kapujában különböző süteményeket, bort és gyertyát osztogatnak elesett személyeknek, koldusoknak vagy éppen arra járóknak. Ehhez kapcsolódott régebb (de nem is olyan nagyon régen), hogy a sír körül összegyűlt családtagok, barátok megittak egy pohár bort vagy pálinkát az elhunyt emlékére — nem valami profán mulatozásként, hanem a kivilágítás egyfajta családi találkozó volt mindig, amikor a rokonok felidézték elhunyt szerettükkel kapcsolatos emlékeiket, történéseiket, s azokban az időkben, amikor lényegesen kevesebb lélekdoktor és agyturkász létezett a temetőlátogatás nem formális cselekvés volt csupán, de a gyász, a fájdalom, az elmúlás feldolgozásának módja — és a saját halandóságunk tudatosítása is. S mint oly sok mindent, ezt is jó lenne újratanulni a régiektől — hiszen nem az a fontos, hogy minél díszesebb koszorút, a lehető legnagyobb csokor virágot, vagy minél több gyertyát helyezzünk el a sírokon, hanem hogy „lassítsunk”, álljunk meg (függetlenül attól, hogy egész délutánt, vagy csak egy órát tudunk szeretteink sírjánál tölteni) s adjunk önmagunknak időt a fájdalomra, a szomorúságra, az emlékezésre.

És talán ennél is fontosabb: szeretteinkkel még életük során úgy viselkedjünk, hogy elhunytuk után ne malomkeréknyi virágcsokrokkal csitítgassuk háborgó lelkiismeretünket, „kérjünk” engesztelést tőlük.

Szabó Kinga Mária