Szatmárnémetiben négy színi évadon át dolgozott, de a halála utáni évtizedekben is megemlékeztek róla a vasútállomás melletti református temetőben. Nem csak a szatmáriak tudhatják magukénak Kiss Miklóst, az egyetemes magyar színjátszás egyik kiválósága is.

Székesfehérváron született 1882. december 24-én. Színpadra lépett 1902 áprilisában Kunhegyi Miklós társulatánál. Az 1907–1908-as évadban Kövessy Albert társulatában játszott Pécsen, Újvidéken, Nagykanizsán, Siófokon, Mohácson. Az 1908–1909-es évadban Mariházy Miklós társulatának tagjaként Kecskeméten és Szolnokon szerepelt. Az 1910–1911-es évadban Szilágyi Dezső, az 1911–1912-es évadban Kövessy Albert társulatának vezető színésze. 1912-ben, Ungváron jegyet váltott Pongrácz Matilddal, az ungvári színtársulat naivájával. Sopron volt a következő állomás, ahol mint szerelmes színész aratott nagy sikereket.

Kiss Miklós Szatmárnémetiben játszott az 1905–1906-os és 1906–1907-es évadban Krémer Sándor társulatánál. Kiss Árpád szatmárnémeti társulatánál az 1915–1916-os és az 1917–1918-as színi évadban szerepelt.

Kiss Miklós szatmárnémeti szerepléseinek kritikáiból idézünk néhányat. 1916. március 9-én, csütörtöki napon volt a jutalomjátéka Rostand Sasfiókjában. „A közönség hatalmas, bármelyik primadonnának dicsőségére váló ünneplésben részesítette a művészt. A számtalan ajándék között szerepelt öt babérkoszorú. Kiss Miklós számba vette az ajándékokat: értéktárgyakat, sonkákat, sült kacsákat stb. A babérkoszorúkat kiküldte a katonai barakk-kórházba, ahol azok az elhunyt hősök sírjára helyezték.”

Újabb alakításairól: „Kiss Miklósnak briliáns alakítása volt egy excentrikus orosz herceg szerepében (Vengerkák).” Másik alkalommal „A Váratlan vendégekben Kiss Miklós főhadnagya érzelem gazdag, nemes imponáló katona, ízig-vérig magyar mágnás. A lehetetlent is el tudja játszani. Egyesek arról beszélnek, hogy több színház is csábítja, a szatmáritól öt-nyolcszor nagyobb fizetést ígérnek Kiss Miklósnak. Ha elmegy Szatmárról, fuccs ennek a társulatnak” — írja Havas Miklós.

1917. december végén katonai behívót kapott a székesfehérvári 69. gyalogezredhez. A Vengerkák Rostov Vladimir szerepében gyönyörű alakítással búcsúzott a szatmárnémeti közönségtől. A krónikás kétségbeesetten írja: „abba a helyzetbe jutott a társulat, hogy a drámai darabok és a színművek előadására teljesen képtelen lesz, csupán azért mert az igazgató elmulasztotta a kellő lépések megtételét a művész felmentésének ügyében.” Kiss Miklós tényleg távozott, de csak rövid időre, hogy tisztázza felmentésének sorsát. Ekkor Kolozsvárról Kiss Ferencet, Miklós öccsét szerződteti ide az igazgató. Hamarosan elintézték a felmentését és visszatért a színházhoz.

Kiss Miklósnak a Féltékenységben nyújtott alakításáról: „Szergej, a férj alakjában, Kiss Miklós a komoly művészet legszebb példáját mutatta. Világos, természetes s képességeiben rejlő nagy talentummal a drámai részeket idegeket rázó nagy erővel játszotta. Mi, akik híve vagyunk Kiss Miklós művészetének, a bemutatón valósággal frappírozott bennünket.”

Drámaian viharosak voltak szerelmi kapcsolatai. Kiss Miklós mint az ungvári színtársulat lírai szerelmese, 1912-ben jegyet váltott Pongrácz Matilddal. 1917. őszén Gábor Rózával alakított ki izzó érzelmi viszonyt. A féltékeny természetű művésznek ez volt a végzete. A deszkákon, a festékes-masztikos világban ő volt a legerősebb, a legjobb, a legnagyobb. Az élethez kemény szív kell. Az ő szíve pedig szelíd volt, teli édes muzsikával, melegséggel, amelyet bőkezűen pazarolt rá az idegen furcsa történetekre, amik talán soha senkivel meg nem történtek. Vasárnap még a Csikósban játszotta Márton csikós szerepében aratott visszhangos sikert. Jó kedvvel vitte a szerepet és az igazi csikós módjára egy levegőre hajtott föl 1 liter bort. A közönség nevetve tapsolt a furcsa produkciónak. Előadás után a Pannonia étteremben fogadta asztalához a népszerű Miklóst egy asztaltársaság. Itt szórakozott záróráig. Vele volt élettársa, Gábor Rózsa, akit rajongón féltékenyen szeretett. Itt megszakad az utolsó éjszaka történetének filmje.

Reggel holtan találták Kiss Miklós színművészt az Árpád utca 47. számú házban lévő lakásán. Mivel az ajtó zárva volt, jelentést tettek a rendőrségnek. Oláh Gyula rendőrtiszt és dr. Halász Lajos orvos jelentek meg a helyszínen. Föltörték az ajtót. Kiss Miklós az ablak fogantyúján függött, amelyre az ablakfüggöny zsinórjával kötötte föl magát. Az orvos véleménye szerint reggel 6–7 óra között következett be a halál. A test félig öltözetlen volt. Az egyik keze a nadrágzsebébe volt ökölbe szorítva. Egy tintaceruzával írott halványkék levelet szorított a megdermedt kéz. A levél Nagyságos Gábor Rózsika úrnőnek szólt, melyet február 22-én adott fel a levél írója Nagyváradon. Így kezdődik: „Édes Rózsikám!” A továbbiakban egy gyűrűről beszél a levél írója négy oldalon keresztül. Mentegetőzik, hogy eddig nem tudta elküldeni. Kéri a címzettet, hogy utazzék el Nagyváradra. Aláírás, Géza.

Már eltemették a vasút melletti református temetőbe, amikor a háziak, akiknél bútorozott szobát bérelt Kiss Miklós, egy levelet találtak a kályhában. Címzettje az öccse, Kiss Ferenc színművész, a Színész Kamara későbbi elnöke. Ebben a levélben Kiss Miklós megvallja, hogy a Gábor Rózsi iránti viszonzatlan szerelem miatt teszi meg a végső lépést. Ezekben a hónapokban már a szatmárnémeti bíróság kitűzte Kiss Miklós és felesége, Pongrácz Matild válóperét. A Gábor Rózsi iránti érzelmeiről így vall ebben a levélben: „Rózsika itt van nálam. Nem tud megérteni, én sem tudom megértetni Vele, hogy Ő az egyedüli a világon, akit igazán szívemből szeretek és életem utolsó percéig szeretni fogom. Gondolatodban szeresd Őt helyettem tovább is. Ha sorsod jóra fordul, igyekezz Őt arra az útra téríteni, amelyet én szántam az Ő számára…” — fejeződik be a végrendeletszerű levél.

A Kiss Miklós többi levelezéséből kiderül, hogy pénzügyi zavarai is voltak, de ebben egy Károly nevezetű barátja segítette.

Kiss Miklós színművész 1918. február 25-án halt meg Szatmárnémetiben. A halálesetről értesítették a Székesfehérvárott élő édesapját és a testvéröccsét, Ferencet, aki éppen Pilsenben szolgált, mint zászlós. A 36 évet élt művész temetése 1918. február 27-én, szerdán volt a színház udvarából. Eredetileg a színház előcsarnokában akarták felravatalozni, azonban a hatalmas részvét miatt lemondtak erről a tervről. A temetés napján a kora délutáni órákban népvándorlás kezdődött a ravatalnál. Teljesen megtelt a Hám János (Horea) utca és a Színház köz (Dózsa György utca). A ravatalt az elhunyt pályatársai állták körül. Boros Jenő református lelkész végezte az egyházi szolgálatot, aki magasröptű imát mondott. A színház kórusa a „Miért oly borús” című dalt énekelte Egresitől. A közönség nevében Dénes Sándor szerkesztő búcsúzott. Wagner Sigfried halálát játszotta a zenekar, majd a hatalmas menet elindult a vasútállomás melletti református temetőbe. Ott Perényi Kálmán a pályatársak nevében mondott búcsúbeszédet. Többek között a felső kereskedelmi iskola diákjai koszorút helyeztek el az elhunyt koporsójánál, és 50 koronát adományoztak az 5. gyalogezred özvegy és árva alapjába.

A következő években a Szatmárnémetiben működő színészek és a város színházszerető közönsége évente megkoszorúzta Kiss Miklós sírját. Így történt 1923. november 2-án is.

„Kegyeletes aktus folyt le szombaton a református temetőben” — tudjuk meg 1940 decemberében a helyi sajtóból. „Itt nyugszik Kiss Miklós az egykori kiváló magyar színművész. Sírját a város reformátusságának nemes hölgyei gondozzák.” A Szatmárnémetiben működő Inke Rezső színtársulat tagjai 1940. december 28-án megkoszorúzták Kiss Miklós színművész sírját. „Testvéröccse Kiss Ferenc, a Színészkamara elnöke (melynek alelnöke a szatmárnémeti születésű Krémer Ferenc volt), arra kérte az Inke színtársulat tagjait, hogy koszorúzzák meg nevében testvérbátyja sírját. A színészek megjelentek a temetőben és két koszorút helyeztek el a síron. Az egyik Kiss Ferenc nevében «Végre ismét magyar földben nyugszol» felirattal, a másik pedig a társulat nevében. Végül a színészek imát mondtak.

A szép hagyománynak indult kezdeményezés később nem folytatódott. Aztán a sírkő kallódott, itt-ott tűnt fel a temetőben. A vasút melletti református temetőben 2001. augusztus 24-én, még megvolt a művész sírja is. A sírkő azonban még létezik a főút mellett bal oldalon.

Kiss Miklós alakításaiból: csupán háromtucatnyit sorolunk fel, hogy képet alkothassunk a művész sokszínűségéről, eszköztárának gazdagságáról. Ádám (Madách: Az ember tragédiája), Alvarez (Echegaray: Bernardo Montilla), Amedie (Bernstein: Baccarat), Apaffy Mihály (Verő György: Leányka), Arnold (Dumas: A kaméliás hölgy), Bagó (Kacsóh Pongrác: János vitéz), Bot kapitány (Lampérth Géza: Veér Judit), Czeglédi Pál (Gárdonyi Géza: A bor), Eurialus (Butykay Ákos-Pásztor Árpád: Bolygó görög), Fernando (Echegaray: Folt mely tisztít), Hefterning (Sundermann: Otthon), Ifj. Nagy (Bródy Sándor: Tanítónő), II. Károly (Dumas: Don Caesar de Bazan), Jóska (Tóth Ede: A falu rossza), Kohácz (Lehár Ferenc: A drótostót), Konstantin (Herczeg Ferenc: Bizánc), Lambert (Jókai Mór: Milton), Lassko professzor (Zeller: Madarász), Loris (Sardou: Fedora), Lyon rabbi (Bródy Sándor: Lyon Lea), Mercutio (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Nagy Konstantin (Herczeg Ferenc: Bizánc), Nalóczi (Fényes Samu: Bacsányi), Ocskay László (Herczeg Ferenc: Ocskay brigadéros), Palacioins (Sardou, Victor: A boszorkány), Shylock (Shakespeare: A velencei kalmár), Szentirmay (Herczeg Ferenc: A dolovai nábob leánya), Szergej (Arcübasev: Féltékenység), Színész (Molnár Ferenc: Testőr), Szörényi (Herczeg Ferenc: Ocskay brigadéros), Tarnavári (Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán).

Kiss Miklós az 1916–1917-es évadban nem csak drámai színész és jellemszínész volt, hanem rendező is Kiss Árpád társulatánál. Az ember tragédiájának két főszerepét a Kiss testvérek játszották, ráadásul az előadást Kiss Miklós rendezte. „Kiss Miklós Ádám szerepében mindig rajong, mindig felhőkben jár, ábrándos szeme mindig valamilyen ideális világba réved. Mindig patetikus, nagystílű szavaló. Ezeket az előadói eszközöket mindig elítélik, de itt helyes! Sok jó alakítása közül Dantonként volt a legjobb. Kiss Ferenc mesterien alakította Lucifert. Fölényes értelem, fenséges gúny jellemzi alakítását” — írja az előadásról Havas Miklós. Az ember tragédiája mellett nagyra értékelte a kritika más rendezői munkáját is, mint: Arcübasev Féltékenység című drámájának színrevitelét és több kortárs bemutató rendezését.

Kiss Miklós elmélyülten foglalkozott legkisebb szerepeivel is. Játszott drámában, vígjátékban, énekelt, táncolt népszínműben, operettben és rendezett. Jól csinált mindent. „Játéka az ízlés legszigorúbb határain belül mozgott. Saját szerepét sohasem tolta előtérbe jobban, mint azt a szerep megkívánta” — írta a korabeli megemlékező.

Kiss Miklós a magyar színjátszás nagy ígéretei közé tartozott. Mint színész, és mint rendező egyaránt emlékezeteset alkotott. A két világháború közötti korszak egyik legnagyobb magyar színésze. A művész öccse, Kiss Ferenc, aki a két világháború közötti évtizedekben egyike volt a legelismertebb színészeknek, több alkalommal is azt vallotta, hogy bátyja nála százszor tehetségesebb, nagyra hivatottabb művész. Sajnos Kiss Miklós pályája nem teljesedhetett ki. Harminchat éves korában adta fel azt a gyönyörű szolgálatot, amit művészi tehetséggel megáldott ember tehet kortársai felemeléséért. Itt nyugszik városunkban, a vasútállomás melletti református temetőben. Fénykép nem őrzi emlékét, de még ott van a sírkő, ami emlékeztet a nagy művészre, az érzékeny lelkű emberre. Amikor elmegyünk sírköve mellett mondjunk egy imát vagy emeljük meg kalapunkat, mert méltó és igazságos a megemlékezés nagyjainkról.

Csirák Csaba