Az 1990. március 15-én történtekről a mai napig nincs konszenzus. A magyar és a román nép számára egyforma szabadságot ígérő forradalom emlékünnepén a két nép egymás ellen fordult. A múltidézés az akkori események szereplőinek visszaemlékezései alapján történik.

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (VII.)

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (VI.)

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (V.)

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (IV.)

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (III.)

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (II.)

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (I.)

„Úgy emlékszem, hogy Kulcsár Edit egykori MADISZ-tagtól kaptam ezt a kokárdát — emlékezik vissza Muzsnay Árpád. — Kedves fiatal hölgyek szorgoskodtak a MADISZ-nál az 1990. március 15. előtti napokban. Ők készítették ezt a sokak számára meglepő színösszetételű kitűzőt. Velünk együtt ők is hitték és remélték, hogy az 1989. decemberi fordulat valóban változást hoz, egységbe fogja az erdélyi nemzetiségeket. Úgy készültünk az első szabadnak hitt március 15-e megünneplésére, hogy tudatosítani szerettük volna mindenkiben: ez az ünnep nem csak a magyarság ünnepe, az 1848–as forradalom Európa, a népek tavasza volt, olyan európai esemény, melynek vívmányai a Kárpát-medencében, a vidékünkön élő valamennyi nemzetiséget kedvezően érintették. A magyar márciusi forradalmat követő jobbágyfelszabadítás például nem tett különbséget magyar és más nemzetiségű jobbágy között… Ezt a kokárdát nézegetve eszembe jut az 1989. decemberi napokat követő naivitásunk, majd a március 15-i szatmári és erdődi hideg zuhany, az azóta is fenyegető visszarendeződés első megnyilvánulása. De ugyanakkor azt is eszembe juttatja ez az erdélyi színeket egységesítő kitűző, hogy a jövő és a demokratikus Európa felé 1989-et követően mégis csak megnyílt az út, és azon — tetszik-e mindenkinek, vagy sem?! — csakis együtt érhetünk célba.

Ma már hárman–négyen ha vagyunk, akik ezt a kokárdát kitűzzük minden év március 15-én. Sokan nem is ismerik. Engem, mi tagadás, évekkel előbb le is szólítottak érte. A nemrég elhunyt Katona Tamás történész, volt varsói nagykövet egyik szatmári látogatása alkalmával — később majd levélben is megerősítve — állította, hogy a Kulcsár Editék varrta kitűző: erdélyi kokárda. Hasonló színösszetételűt tűzött Laborfalvi Róza Jókai Mór mellére 1848. március 15-én a Nemzeti Színházban. Érdekes, hogy Katona Tamás Laborfalvi Rózát, aki tudtommal Miskolcon született, székely lányként emlegette, aki a Jókainak adományozott kokárdájában Erdély népeinek színeit egyesítette.

Örülök a Szatmári Friss Újság kezdeményezésének: az 1989. decemberi és az 1990. márciusi eseményekkel kapcsolatos szatmári visszaemlékezések közlésének. Többen a maguk megközelítésében idézhetik és mesélhetik el a sorsunkat nagyban formáló negyedszázad eseményeit. És ez óriási érték és kincs még akkor is, ha néhányan az emlékezők közül a történtek egy-egy apróbb mozzanatát előbbi vagy későbbi eseményekkel keverik össze. Egészében véve segítik azonban az emberi megközelítésű összkép kialakítását. Fontos az emlékezés — a szatmári 1990. március 15-ről szólóak is. Én a szatmári magyarság akkori kokárdáját hozom szóba. Számomra ez a kis ereklye az ünnepnap szomorú történései mellett arra is emlékeztet, amiről konkrétan, személyekre hivatkozva kevesen tudnak. Szólni illene azokról az emberekről is, olyanokról, mint Pop Mihai, az avasfelsőfalui kórház mindenki által tisztelt igazgató-főorvosa, akiknek s velük együtt jó néhány hozzájuk hasonló szatmári román értelmiséginek köszönhetően 1990. március 15-én megyeközpontunkban és Erdődön nem folyt vér, mert nem engedték, hogy az Avasból, Turcról és a megye más településeiről elinduljanak a leitatott furkósbotos „rendteremtőkkel” a ki tudja, kik által bérelt autóbuszok.

Az 1990-es márciusi szatmári kokárda kék–sárga–piros–fehér–zöld színösszeállításának a negyedszázada történtekkel együtt arra is emlékeztetnie kell bennünket, hogy — ha látszatra kevesen is — de vannak olyanok, akikkel kapcsolatunkat mielőbb erősítenünk, összetartozásunkat pedig tudatosítanunk kellene” — hangsúlyozta visszaemlékezésében Muzsnay Árpád.

Elek György