Az 1990. március 15-én történtekről a mai napig nincs konszenzus. A magyar és a román nép számára egyforma szabadságot ígérő forradalom emlékünnepén a két nép egymás ellen fordult. A múltidézés az akkori események szereplőinek visszaemlékezései alapján történik.

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (V.)

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (IV.)

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (III.)

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (II.)

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (I.)

Szilágyi István, az RMDSZ tasnádi szervezetének alapító tagja így emlékezik vissza az akkor történtekre:

Az 1989 decemberi események után az itt élő magyar közösség részéről igen nagy volt az elvárás, hogy életükben bizonyos változások következzenek be a magyarságuk megélésében, anyanyelvük használatában, kultúrájuk és hagyományaik megőrzésében, és éppen ezért a magyar nyelvű oktatási rendszer megőrzése és kibővítése minden szinten, kezdve az óvodáktól egészen a felsőfokú intézményekig, a fontos célokhoz tartozott. Az 1990-es év első olyan eseménye, amely a világ összmagyarságának igen kiemelkedő ünnepsége, az a március 15-i évfordulóra való méltó megemlékezés lett volna. Az esemény azért is bírt nagy jelentőséggel az erdélyi, partiumi és a székelyföldi lakosoknak, mert a kommunizmus éveiben erre egyáltalán nem volt lehetőség. Köztudott, hogy még a kádári, sőt utána a grószi Magyarországon, ha néhányan gyülekeztek, hogy külön ünnepeljenek és nem voltak hajlandóak a hatalom által szervezett eseményen részt venni, akkor az mindig letartóztatásokkal végződött, ami nem egyszer vádemeléssel és sok esetben uszítás címén években mért ítéletekkel fejeződött be. Mi idehaza a Ceauşescu érában igen zárt körű baráti találkozókon nagy titokban tudtunk esetleg megemlékezni az évfordulóról.

Azt is tudni kell, hogy a februári hónap folyamán, az akkoriban alakult Vatra Româneasca egyesület, amit állítólag azért hoztak létre, hogy kiegyensúlyozzák az RMDSZ ténykedését társadalmi szinten, egyre inkább kezdte hallatni a hangját. Szatmárnémetiben még tüntetésekre is sor került az akkori megyei vezetőség leváltását követelve, ami aztán végül sikerült is. Ilyen előzmények után az RMDSZ tasnádi szervezetének választmányi gyűlésén úgy határoztunk, hogy az ünnepi megemlékezést a helyi református templomban istentisztelettel egybekötve rendezzük meg, aki pedig teheti, az délután részt vesz a szatmáriak által Erdődön szervezett ünnepségen. A március 15-i nap igen mozgalmasan indult számomra, alighogy megébredtem, már csörgött a telefon, a vonal másik végén egy igen feldúltnak tűnő férfihang jelentkezett be, bemutatkozott, mondva a nevét, és a rangját sem rejtette véka alá, sajnos, a rangjára már nem emlékszem. Bevezető nélkül közölte velem, hogy tudomására jutott az a tény, miszerint a tasnádiak ezen a napon magyar nemzeti zászlókkal fognak felvonulni a főutcán és ez nem tűrhető, ha mégis megtörténne, akkor erről csakis én tehetek és akkor ő majd tesz arról, hogy eltűnjek Tasnádról. Közöltem vele, hogy ez nem fog megtörténni, efelől nyugodt lehet, mire ő erélyesen követelte, hogy azonnal jelenjek meg a polgármesteri hivatalban és a jelenlétében írjak egy nyilatkozatot ebben a témában. A telefonbeszélgetés azzal fejeződött be, hogy nekem nincs erre időm és legyen nyugodt, nem fog semmi rendkívüli történni. Először arra gondoltam, hogy az illető úr a helyi szekuritátés katonai egység egyik tisztje volt, de később kiderült, hogy az illető a rádiólokátoros egység tisztje és egyben az itteni vátrás vezér.

A helyi ünnepség rendben lezajlott, délután Tasnádról és a környékről saját kocsikkal elég sokan eljutottunk Erdődre, az ottani ünnepségre. Elég sokan összegyűltek erre a rendezvényre is, és amíg elkezdődött volna az ünnepség, egy csoporttal körbejártuk a vár romjait, amely igen leromlott állapotban volt, szemmel láthatóak voltak a letűnt aranykorszak ujjlenyomatai, majd átmentünk az út másik oldalára, ahol a kiszélesedő patak partján lévő kőtömbre egy Petőfi-idézet volt bevésve. Sajnos, később ezt is felrobbantották és a tetteseket sohasem tudták azonosítani, akárcsak később a sződemeteri Kölcsey-emléktábla eltüntetőit sem. Egy idő után feltűnővé vált, hogy bár a kezdés időpontja már elmúlt, mégsem kezdődik az ünnepség. Átmentünk a szemközti dombra és ott értesültünk arról, hogy a késés oka áramszünet, mivel valakik átvágták a hangerősítést betápláló kábelt. Erősítő nélkül sajnos csak a szónokok közvetlen közelében levők hallhattak valamit, azt sem tudom kik voltak a szónokok a jelenlevők közül, gondolom Formanek Ferenc, Pécsi Ferenc vagy Báthory Zoltán. Így aztán a tömeg lassan szedelőzködni kezdett és keserű szájízzel távozott, mivel az egészet nem így képzelte el. Még ott terjedt el a hír, hogy Formaneket és Pécsit egy rendőrkocsival sürgősen Szatmárnémetibe szállították, mert ott zavargások törtek ki és a vátrások magyar rendszámú gépkocsikat rongáltak, autóbuszokat próbáltak felborítani és ugyanakkor az ő leváltásukat követelték. Visszaérve Tasnádra jöttek a hírek a különböző csatornákon, miszerint a vátrának sikerült elérnie a célját, Formanek és Pécsi is lemondtak a megyei tisztségükről. Az ezt követő napok már Marosvásárhelyről kezdtek szólni, a véres márciusról.

Elek György