Az 1990. március 15-én történtekről a mai napig nincs konszenzus. A magyar és a román nép számára egyforma szabadságot ígérő forradalom emlékünnepén a két nép egymás ellen fordult. A múltidézés az akkori események szereplőinek visszaemlékezései alapján történik.

A sorozat korábbi részei:

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (I.)

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (II.)

Emlékek márciusa — huszonöt éve történt (III.)

— Rég várt felhívást olvastam a Szatmári Friss Újságban: gyűjtsük egybe március 15-i emlékeinket — kezdte visszaemlékezését Erdei Péter, az RMDSZ szatmárnémeti szervezetének alapító tagja, az 1990. március 15-i ünnepségek egyik szervezője. — Nagy hévvel fogtam hozzá egykori élményeim megfogalmazásához, de néhány mondat után elbizonytalanodtam. Mi van, ha tévedek? Hátha nem jól emlékszem. Annyi idő telt el már azóta, annyi minden történt… Meg aztán, kit érdekel ma már a negyedszázaddal ezelőtti történet. Abba is hagytam volna, ha nem találkozom néhány fiatalemberrel a székházban, akik nem tudták, hogy került a folyosó falára a megrongált, olvashatatlan márványtábla. (Lehet, hogy csak ugrattak?) Egy biztos, az „élmény” megerősítette sokszor elmondott véleményemet a „dokumentálás” szükségességéről. Nem a saját, szubjektív történetem a fontos. Sokunk visszaemlékezése kell kiegészítse a jegyzőkönyvek kötelező tanulmányozásából kialakuló képet. Így kaphatunk egy olyan teljes képet, amire jövőt építhetünk, amiből alkalomadtán tanulhatunk is.

Ünnepre készülünk. Megemlékezni az 1848–as forradalomról és szabadságharcról. A „népek tavaszán” a forradalom győzött. A hatalom meghátrált. Csak hónapok múlva szánta rá magát, hogy egymásnak uszítsa az együtt élő népeket, szabadságharcba kényszerítse a világ jobbításán dolgozó forradalmárokat. Huszonöt évvel ezelőtt a hatalom nem várt. Már tizennegyedikén ellentüntetést tartott. Tizenötödikén megakadályozták a megemlékezést a Bălcescu-szobornál, verekedést provokáltak a Székesegyháznál, Erdődön, a villanykábelek szétvágásával lehetetlené tették a hangosítást. De ünnepeltünk! Az erdődi vár udvarán, hangosítás nélkül ugyan, de magyarul ünnepeltünk. Olyan volt, mint amikor a megszületett csecsemő először felsír. Természetes, követelőző hangja megnyugtatta a körülötte bábáskodókat. Ezt vártuk! Vagy mégsem? Vagy legalábbis nem mindannyian? A hatalom „heródesi” indulattal tett meg mindent, hogy eszünkbe ne jusson még egyszer felemelni a fejünk. Pécsi Ferencet és Formanek Ferencet egyenesen a megyei parancsnokságra vitték, ahol feldühödött tömeg várta. Erről írtak az újságok. Arról is, hogy megrongálták a Petőfi-emlékművet, majd 27-én éjszaka földig rombolták. Kollégáimon és családomon kívül azonban kevesen hallottak arról, hogy tizenhatodikán délelőtt hívattak az igazgatói irodába, ahol két katonai egyenruhás százados fogadott. Első kérdésük az volt, hogy megismerem-e őket. Elképzelhető volt a megrökönyödésem: ők voltak az előző napi „huligánok”. Ők tépték le Erdődön a hálózatra kötött kábelünket. Ők küldték haza a nagykárolyi tanárnőt az autóbusznyi gyerekkel. (Nem értettem, miért mennek haza az ünnepség előtt. Kérdésemre azt válaszolta, hogy egy katonai igazolványt mutattak neki, meg aztán az egyik gyerek a kezét törte és nem maradhatnak tovább.) Ők akadályozták meg, már az ünnepség megkezdése után, amikor Ruzsa János is csatlakozott hozzám, hogy kábelünket a pince hálózatára kössük. A segítségül hívott rendőrség gyűrűjében először nekünk ugrottak, majd hangos szitkozódások között darabokra vágták a domboldalon végighúzott kábelt. A rendőrök némán nézték végig a jelenetet, annak ellenére, hogy az egység parancsnoka régi ismerősöm volt, és voltak ismerősök az egységben is.

Felismertem őket, de nem értettem mit keresnek ott. Nem hagytak időt a gondolkodásra, két órán keresztül záporoztak a kérdések, fenyegetések: Kinek az utasítására cselekedtem? Ki engedte meg? Kivel beszéltem meg? Mennyi kárt okoztam volna, ha ők nem akadályozzák meg? (Kiszámoltuk: körülbelül 0,4 kWh-t.) Miért nem viseltem kokárdát? Ki engedett el a munkahelyemről? Válaszaim nem elégíthették ki őket, mert a váradi katonai ügyészséggel fenyegettek meg. Időközben elmondták, hogy ők nem szekusok, egy dési híradós alakulat tagjai, de rólam mindent tudnak. Láttak este az árkádok alatt, tudják, hogy a nagygyűlés után hol és kivel találkoztam. Mielőtt elengedtek volna, megígértették az igazgatómmal, hogy tegnapi béremből levon négy órát. (Korrekt módon le is vonta.)

Huszonöt év telt el azóta. Akkor sem, ma sem értem igazán, miért kellett felfedjék magukat. Ez is a forgatókönyv része volt, vagy valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelték? Három nap volt még Marosvásárhely „fekete márciusáig”. Nehéz ma megítélni az akkori dolgokat. A Székesegyház melletti ünnepség sajtója, az RMDSZ vezetőinek meghurcolása, a Petőfi-emlékmű felrobbantása mind a megfélemlítést szolgálta. Valószínű, hogy a minket vegzáló katonák is ilyen megbízással jöttek Szatmárra. Többet nem találkoztam velük, de elfelejteni máig sem tudtam.

Hogy céljaikat mennyire érték el, arra hadd idézzek a nyíregyházi Kelet-Magyarország című napilapból.

„1991. március 19. Kedd. Szatmáron is ünnepeltek.

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség szatmárnémeti vezetői hozták a hírt hétfőn, hogy Erdődön a megrongált emlékművet március 14-re sikerült felújítaniuk, március 15-én koszorút helyeztek az emlékműnél. Kőszegremetén megkoszorúzták a Széchenyi-emlékművet. Nagykárolyban, a színházban a szélsőséges románok tiltakozása ellenére megemlékezést tartottak március 15-én este. Természetesen Szatmárnémetiben is ünnepeltek — közölték a jó hírt hétfőn — az RMDSZ vezetői.”

Ünnepre készülünk. Természetesen.

Készüljünk az Ünnepre!

Elek György