Csütörtökön délután hat olyan kiemelkedő személyiség vehette át a Kiválósági oklevelet, aki több mint fél évszázados munkájával jelentős mértékben hozzájárult Szatmár megye magyar kulturális életének gazdagításához, valamint történelmi értékeink megismertetéséhez. 

A több mint fél évszázados időmeghatározás pedig cseppet sem túlzó szófordulat, hiszen a Kiválósági oklevéllel egy-egy kerek születésnap kapcsán szokták elismerni az illető tevékenységét — s a most köszöntöttek közül Boór Béla helytörténész és Fazekas Lóránd helytörténész 90., Muhi Sándor grafikusművész, művészeti közíró, tanár 80., Méhes Kati színművész és Sróth Ödön költő, mérnök, 75., Erdei D. István villamosmérnök, a kultúra mecénása pedig 70. születésnapját ünnepli idén. 

Az Iparosotthonban a Szatmár Megyei Tanács alárendeltségében működő Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont, illetve a Szamos folyóirat által partnerségben a Szatmárnémeti Polgármesteri Hivatallal és a G.M. Zamfirescu Kulturális Központtal szervezett ünnepség résztvevőit Marozsán Vivien szilágysági népdala és a Szatmár Megyei Szamoshát Néptáncegyüttes szilágysági tánca, azt követően pedig Elek Eszter, a hagyományőrző forrásközpont referense köszöntötte. 
Mint mondta, az elismerésben részesülők egyrészt hozzájárultak ahhoz, hogy a szatmári magyarság jobban megismerje múltját és kultúráját, másrészt „megtanították, hogy jobban értékeljük saját gyökereinket. Az Önök munkája hozzájárult kulturális örökségünk megismeréséhez, formálta és erősítette nemzeti identitásunkat.
Legyen szó oktatás-nevelésről, helytörténeti kutatásról és rendszeres közlésről, művészeti, irodalmi vagy közéleti tevékenységekről, mind-mind kulcsfontosságú szerepet töltenek be a közösségi összetartozás erősítésében.”

Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Pataki Csaba megyei tanácselnök is, kiemelve:  ez az elismerés tisztelgés mindazon értékek és emberek előtt, akik közösségünk identitását formálják és megőrzik, és akik nélkül a szatmári közélet szegényebb lenne. 

Kereskényi Gábor polgármester azt is kiemelte, fontos, hogy keressük azokat az alkalmakat, amikor a közösség értékteremtő kiválóságait megünnepelhetjük. „A mai napon elismerésben részesülők – Boór Béla, Erdei D. István, Fazekas Lóránd, Méhes Kati, Muhi Sándor és Sróth Ödön – oktatás, művelődés, közösségépítés terén végzett munkájukkal azt tanítják meg nekünk, hogy érdemes kitartóan dolgozni és egy olyan értékrendhez ragaszkodni, mely garantálja megmaradásunkat itthon, a szülőföldön.”

A köszöntőket követően a Kiválósági oklevelek átadása és az ünnepeltek laudációi következtek, amelyeket a Szamos Diákirodalmi Kör tagjai olvastak fel.

A rendezvény végén a Szamoshát mezőségi táncokra perdült, s zárszavában Elek György, a Szamos havilap főszerkesztője rámutatott: „Ma hatan részesültek ebben az elismerésben: nem ők az elsők, és reméljük nem is az utolsók akik munkásságukkal felhívják magukra a figyelmet. Nagy szerencsénkre Szatmár megyében sokan töltik el úgy az életüket, hogy annak jelentős részét kulturális tevékenységekre fordítják. Ők azok, akik visszavezetnek a gyökereinkhez, és segítenek abban, hogy szárnyakhoz jussunk, a magunk útjára lépjünk és példaképeivé, tanítóivá váljunk az utódainknak.”

Boór Béla 1935 augusztusában született Aradon, már gyermekként az értékek és hagyományok tisztelete formálta az életét. Az első négy osztályt Felsőbányán, a Zárdában végezte, ahol a vallásos és erkölcsös nevelés mellett a hazaszeretetre is hangsúlyt fektettek. 1946-ban a szatmári Királyi Katolikus Főgimnáziumba íratták, ahol a jezsuita páterek tanították. 1948-ban, miután az egyházi iskolákat felszámolták, ismét Aradra került, a Magyar Vegyes Líceumban folytatta tanulmányait. 1951-ben érkezett vissza Szatmárra, a Magyar Fiúlíceumban érettségizett 1954-ben. 
Bár kedvenc tantárgya a földrajz és a történelem volt, a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem román szakára felvételizett, akkoriban a magyar iskolák számára képeztek itt román nyelv szakos tanárokat.
Pedagógusi pályafutását Szatmárnémetiben, a 2-es Számú Általános Iskolában kezdte, majd 1959-től a Wesselényi utcai 5-ös Számú Általános Iskolába került. Tanárként nem csak tanított, de aktívan részt vett az iskola kulturális életében is. Innen vonult nyugdíjba.
Városszeretete és a múlt iránti kíváncsisága végigkísérte életét. Szatmáron dr. Kakassy János tanár úr és baráti köre által ismerte meg a város történelmét, a régi békeidők Szatmárnémetijét. A rendszerváltás után egyre több helytörténeti forrás vált elérhetővé, és ő élt is a lehetőséggel. A Szent István Kör előadásain először érdeklődőként vett részt, majd dr. Szőcs Péter múzeumigazgató biztatására kezdett el helytörténeti kutatásokat végezni. Az előadások anyaga megjelent a helyi újságokban, majd később kötetbe rendezve, „Többek közt a Zsuzsiról…” címmel is napvilágot látott. 
Munkássága nem csak a múlt értékeinek megőrzését szolgálta, hanem segít abban, hogy mi is felfedezzük és megértsük városunk történelmét, hagyományait, értékeit.

Fazekas Lóránd Szatmárnémetiben született, édesanyja vallásos római katolikus asszony volt, aki fontosnak tartotta, hogy fia is vallásos neveltetésben részesüljön. Óvodába az apácákhoz járt, majd az Iskolatestvérek Iskolájában (a mai Kölcsey főgimnáziummal szembeni épület) végezte az elemi iskolát, gimnáziumi tanulmányait a Királyi Katolikus Gimnáziumban folytatta, majd a Magyar Fiúlíceumban érettségizett 1953-ban.
Már a középiskolásként kacsintgatott az irodalom felé, verseket írt és a Rög József tanár úr által vezetett irodalmi körbe is bekapcsolódott. Az érettségi évében egy különleges lehetőség adódott, amikor Majtényi Erik, az Előre munkatársának felkérésére egy bukaresti újságírói felkészítőn vett részt. Szeretett írni, mégis úgy döntött, hogy egyetemre jelentkezik, és osztályfőnöke, Burai Béla földrajz–történelem szakos tanár hatására földrajz–geológia szakon kezdte meg a tanulmányait a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. 
A tanári pályafutását Halmiban kezdte, majd 1968-ban Kökényesdre került, ahol hosszú évtizedekig tanította a fiatalokat. Munkáját nemcsak tanárként végezte lelkiismeretesen, hanem a közösség értékeinek ápolásában is jelentős szerepet vállalt. 
1962-ben egy fényképezőgépet vásárolt, a helytörténet iránti szenvedélye azóta is kitart. Fényképeivel dokumentálta a falu mindennapjait, az építészeti értékeket és hagyományokat, a diákokat néprajzi gyűjtésekbe vonta be, így született meg az első helytörténeti gyűjtemény a kökényesdi kultúrotthonban. A történelmi örökség megőrzésére irányuló tevékenysége révén szélesebb körben is ismertté vált és elismerést szerzett. A Kriza János Néprajzi Társaság tagjaként rendszeresen publikál a társaság kiadványaiban. Természetvédelmi és madártani kutatásokban is részt vesz, alapító tagja a Román Madártani Egyesületnek, és Szatmárnémetiben 2003-ban megalakult az egyesület fiókszervezete, amely azóta is eredményes munkát végez, sok fiatal bevonásával.
Az évtizedek során végzett néprajzi kutatásaival hozzájárult ahhoz, hogy a következő generációk is értékeljék és őrizzék mindazt, ami a múltjuk része. 

Muhi Sándor 1945-ben született Szatmárnémetiben, ügyvéd édesapja és tisztviselő édesanyja mellett számára az olvasás, a kultúra, a művészetek szeretete olyan természetes igény volt, mint másoknak az anyagi gyarapodás. Szülővárosában érettségizett, Kolozsváron szerzett rajztanári oklevelet, később a bukaresti N. Grigorescu Képzőművészeti Intézetben művészeti muzeológiát végezett. Grafikus, műkritikus, rajztanár, helytörténész és szívvel-lélekkel szatmári. A szatmári művelődési élet kiváló ismerője, szervezője. 
Pályakezdő évei egybeestek Szatmárnémetiben a képzőművészeti élet megyésítés utáni fellendülésével, amelyet a diktatúra legsötétebb évei követtek. A Romániai Képzőművészek Szövetségébe való felvételét többször elutasították politikai okokból, ám az 1989-es rendszerváltás után végre teljes jogú tagként csatlakozhatott, nem sokkal később a Szatmár megyei fiók elnökévé választottak.  
Az évek során olyan komoly művészeti és kulturális projektekhez csatlakozott, mint a Hejcei Nemzetközi Alkotótábor, örökös taggá vált és 2010-ben Hejcéért kitüntetést vehetett át. Az 1994-ben újraindult Barabás Miklós Céh tevékenységében is részt vesz. Művészi kifejezésmódjában 2010-től következett be radikális váltás, ami új sorozatokban – mint a Kortárs közhelyek, A pillepalack kalandja, Az élet szép, Ágak, bogak, emberek, Szamolcs a szamosi szörny – mutatkozott meg. Alkotásait Szatmárnémetiben, Kolozsváron, illetve néhány magyarországi városban is 
Készített plakátterveket, könyvborítókat, szórólapokat, logókat, kitűzőket, névjegykártyákat, szerkesztett katalógusokat, okleveleket, emléklapokat, fejléceket. 
Mióta az elektronika élete részévé vált, számítógépes grafikákat is készít. Cikksorozatot közölt, könyvet írt Szatmárnémeti szobrairól, emléktábláiról, építészeti stílusokról, a térség egyházművészetéről, épületeinek ornamentikájáról, számos évkönyv, jubileumi kiadvány szerzői között szerepel a neve. 
Munkásságában figyelemreméltó az a hatalmas szakmai és szervezőmunka, amelyet az egyház művészi örökségének megmentésére fordított. Műkritikai írásaival, könyveivel és tudományos munkásságával a helyi művészeti közélet megkerülhetetlen szereplőjévé vált.
Munkája elismeréseként több rangos díjat is kapott: 2004-ben a dr. Scheffler János és az Apáczai-díjat, 2008-ban ennek ezüst, 2016-ban pedig az aranyfokozatát is, 2019-ben pedig a Bocskai István Társaság díját.
Fél évszázadon át tanított, élete nagy ajándékának tartja, hogy a múlt századvég változásaival cselekvő részese lehetett a tanügyi rendszer átalakításának. 
2004-től tagja az RMPSZ Tudományos Tanácsának, 2015-től az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottságnak. Pedagógusként 2003-ban Ezüst gyopár-díjat, pedagógusi életmű-díjat kapott, valamint 2007-ben a Gh. Lazăr Oklevél első fokozatát. Vallja, állandóan változó, alakuló világunkban, nemzeti kisebbségként nem válogathatunk a feladatokban, tennünk kell, amit ránk rónak a körülmények, s mindez nem áldozat, hanem olyan kötelesség, amelynek teljesítése egyben örömforrássá is válhat. Fiatalokat megszégyenítő fáradhatatlan lendülettel dolgozik 80 évesen is, nyitottsága, művészi kifejezésmódjának sokoldalúsága mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy mi is egyre jobban megismerjük, megértsük és értékeljük Szatmárnémeti történelmi örökségét. 

Méhes Kati színművésznő, a Harag György Társulat örökös tagja. 1950-ben született Hadadon, pedagógus családban, ahol az olvasás, a kultúra és a művészetek szeretete természetes volt és ez szolgáltatott életpályájához biztos alapot. Szülei több helyen megfordultak a Szilágyságban, iskolai tanulmányait 1957-ben Selymesilosván, a világtól elzárt kis faluban kezdte, ami számára maga volt a mesevilág. 7. osztályban, a téli vakáció után nagymamájánál maradt Kolozsváron, ott folytatta a tanulmányait a 12-es számú líceumban. Itt is kitűnt szorgalmával és tanulmányi eredményeivel, a román nyelv tanulásával azonban sokat bajlódott. Kiváló tanárai voltak, s bár fiú osztálytársai sokat csúfolták falusi származása miatt, ő mindvégig a tanulásra koncentrált és az elsők között végzett.
A színház, mely számára akkoriban egy csodálatos és elérhetetlen világot jelentett, hamarosan a szívügyévé vált. A kolozsvári iskolai évek alatt kezdett el színházba járni, figyelte a színészeket, és rajongott értük. Ügyvéd akart lenni, mivel gyerekként sok bántás érte, de az osztályfőnöke erről lebeszélte. Szerette a pszichológiát, így aztán eldöntötte, hogy pszichológus lesz, de egy véletlen folytán, egy ünnepségen előadott népdalcsokorral olyan szép sikert ért el, hogy ez elindította őt a színészet felé. 

Elsőnek jutott be a színművészetire, de a neheze, a nagy élményekkel és kudarcokkal teli évek csak ezt követően jelentkeztek. A főiskola elvégzése után Szatmárra szerződött, hogy a családjához közel legyen. A színészmesterséget itt kezdte és itt tanulta meg, és tanulja azóta is, immár 50 éve.           
Sokoldalú színésznő, aki sikerrel elevenít meg drámai-, vígjátéki-, tragikomikai- és operettfigurákat. Kabaréjelenetek elmaradhatatlan szereplője. Sugárzó kedély, nagy fokú játékosság és vibráló atmoszféra jellemzi alakításait. Kitűnően énekel népdalt, sanzont és táncdalt. Tánctudása is magas színvonalú. Színészi munkája mellett számos pódiumműsora, alkalmi fellépése van, előadóművészként is tevékenykedik. 2010-ben nyugdíjba vonult, de továbbra is játszik a Harag György Társulat előadásaiban. 
A színház mellett Tóth-Páll Miklóssal együtt tevékenykedik az Ady Endre Társaságban, amelynek a szatmári kultúra és népi hagyományok megőrzése, ápolása, terjesztése a célja. Munkásságának nemcsak a színház, hanem a fiatalok nevelése is fontos részét képezi. Három évig Nagykárolyban, a Ruha István Zenei Tábor keretében fiatalokkal és gyermekekkel foglalkozott, és számos programot szervezett számukra, beleértve 5irodalmi túrákat, bábszínházi előadásokat és viselkedéskultúrával kapcsolatos foglalkozásokat. 

Sróth Ödön 1950. szeptember 18-án született Nagykárolyban. Középiskoláit szülővárosában végezte, majd a Mezőgazdasági Főiskola állattenyésztési szakán szerzett diplomát 1974-ben, Temesváron. 
Az irodalom iránti vonzalom középiskolás korára tehető, melyet a Nagykárolyi Elméleti Líceumban Fényi István, a magyartanára táplált és formált. A Fényi tanár úr vezette irodalmi kör nem csupán egy szórakoztató elfoglaltságot jelentett számára, hanem elindította őt a versírás útján, itt kapott bátorságot ahhoz, hogy folytassa az írást. Az érettségi után Temesvárra került, ott egy olyan irodalmi közegbe csöppent, amely nagy segítséget jelentett ahhoz, hogy kibontakoztassa írói tehetségét. Életre szóló barátságokat alakított ki olyan nagy nevekkel, mint Franyó Zoltán, Endre Károly, Mandics György, Pongrácz P. Mária, Anavi Ádám vagy Eszteró István. Rendszeresen közölt a Szabad Szóban, a kiadvány abban az időben Temes megyében kilencvenhárom ezer példányban jelent. 
Az egyetem elvégzése után Moldvába helyezték Bira településre, de levelezett Székely Jánossal, Gálfalvi Györggyel és másokkal az Igaz Szó szerkesztőségéből. Két év után besorozták katonának, onnan hazajött Szatmár megyébe, előbb Érkáváson, majd Gencsen dolgozott állattenyésztő mérnökként. 
Máriás József, a Szatmári Hírlap akkori főszerkesztője felkérte, hogy legyen a lap munkatársa, ott dolgozott a rendszerváltás utánig, majd visszatért az állattenyésztésbe, előbb Kaplonyba, majd a tejgyárhoz került nyugdíjazásáig. 
1993-tól a nagykárolyi Kaffka Margit Társaság elnöke.
Irodalmi munkássága során írt riportokat, életképeket, recenziókat, szerkesztett képzőművészeti albumokat és antológiákat. Közölt interjúkat, verseket az Ifjúmunkásban, az Előrében, a Falvak Népében, a Magyar Szóban, a Krónikában, a Szabad Szóban, a Jelenben, az Igaz Szóban, az Utunkban, a Korunkban és a Szamosban. Versei szerepeltek: a Hangrobbanás, a Lépcsők, az Ötödik évszak és a Fagyöngy (Romániai mai mai magyar költők – 1993-1997) című antológiákban.
Bartókról szóló verse megjelent a Mindenség zenéje című antológiában (Debrecen, 1991).
Az első kötete 1981-ben jelent meg Fényövezet címmel, ezt követte a Visszajelzések (1996), Párizsi morzsák (2003), Ráhangolódás (2003), Holdláng (2008), Infinitivum (2014) és Az álom műtőasztala (2024).

Erdei Doloczki István 1955. május elsején született Selymesilosván, Ilosvai Selymes Péter szülőfalujában (valószínűleg innen a magyar irodalomhoz való vonzódása). Mindössze másfél éves volt, akkor kezdett eszmélni a világra, amikor családja Tasnádra költözött, így magát tasnádinak tartja, amire most is büszke. Az általános és középiskolát is Tasnádon végezte, itt érettségizett. Innen került a Temesvári Politechnikai Intézet villamosmérnöki karára, ahol erősáramú villamosmérnöki diplomát szerzett.
Közélet iránti elhivatottsága hamar megmutatkozott, a rendszerváltás után, 1990 januárjában csatlakozott a frissen megalakult RMDSZ-hez. Elmondása szerint felesége, Edit hetente egy délutánt engedélyezett arra, hogy az akkor nagyon aktuális és fontos problémával, a magyarok regisztrációjával foglalkozzon. Nyilvánvaló, hogy ennél jóval több munka várta, amit becsülettel el is végzett, és hamar elnyerte a szatmári magyar közösség bizalmát. 1992-ben a helyhatósági választások alkalmával megyei tanácsosi tisztséget szerzett, 2000-ben pedig már parlamenti képviselőként szerzett mandátumot. A szatmári magyarság képviseletét olyan magas szintre emelte, hogy a hatóságok olykor a szemére is vetették, hogy nem is Szatmár megyét, csak a szatmári magyarokat képviseli. Ami persze nem felelt meg a valóságnak. Szívügyének tartotta a közösségépítést, alig akadt olyan közösségi megmozdulás, ahol ne lett volna jelen. Fontosnak tartotta, hogy az RMDSZ megőrizze „mozgalmi” jellegét (a fogalmat sajnos a másik rendszer lejáratta), de vallja, hogy ha az RMDSZ szövetség, akkor abban minden magyarnak ott a helye, világnézettől függetlenül. Öt mandátumon keresztül igyekezett segíteni, egyházainknak anyagi támogatást szerezni pályázatok útján templomaink, egyházi ingatlanaink rendbetételére.
Diákkorától rendszeresen olvas, nagyon kedveli az irodalmat, a komolyzenét, a képzőművészetet és minden népművészeti és művészeti ágat. Kultúrafogyasztónak tekinti magát, előszeretettel vesz részt a megyében szervezett kulturális programokon. 
Büszke arra, hogy a gyerekei itthon maradtak és a szülőföldön találták meg a boldogulásukat. 
Mottójául Ady Endre Felszállott a Páva című versének ismert sorait választotta: „Vagy bolondok vagyunk,
s elveszünk egy szálig
Vagy ez a mi hitünk
valóságra válik.”
Vallja ugyanis, hogy bármilyen kemény időszakon menjünk is keresztül, összefogással és hittel megváltoztatjuk a jövőt.
Az ötödik parlamenti képviselői mandátumának végén bejelentette visszavonulását a politikai élettől, azóta teljes idejét családjának és a három unokájának, Endrének, Ágnesnek és Balázsnak szenteli.

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!