Hit, meggyőződés és elhivatottság nélkül nem lehet hatékony a roma integrációs munka. Egy olyan pedagógussal beszélgettem erről, aki 40 évig „rendes” tanintézményben dolgozott, majd nyugdíjasként kezdett el a Stella Maris Integrációs Központban tanítani.

Több mint negyvenéves szakmai tudás és gyakorlat birtokosa Balogh Erzsébet. Aktív nyugdíjasként az óvó- és tanítónő ma a nagykárolyi Stella Maris Integrációs Központban dolgozik, de ezenkívül számtalan, a szabadidejét jócskán igénybe vevő programban hajlandó részt venni. Amennyiben szükséges, helyettesít egy kollégát, ha meghívják, tehetségkutató versenyeken zsűriz: igazi örökmozgó, egy soha el nem fáradó perpetuum mobile. Először az Integrációs Központban találkoztam vele, s már ott is feltűnt az a határozottság, ugyanakkor nagyon nagy szeretet a gyerekek és végtelen odaadás a munkája iránt, amivel nap mint nap szép sikereket ér el pályáján. Felmerült az ötlet: beszélgessünk, hátha kiderül, miben rejtőzik a végtelen energia és munkabírás titka. Ugyanakkor, négy évtizednyi tapasztalattal a háta mögött, s az Integrációs Központban végzett többévi munkája után talán a szkeptikusoknak is válasszal tud szolgálni arra a kérdésre, hogy mennyire jó, szükséges a roma gyermekek integrációjára fordított idő, pénz és erőfeszítés.

Beszélgetésünk időpontjának egyeztetését követően kiderült, több közös kapcsolódási ponttal is rendelkezünk. Először arra derült fény, hogy igencsak közel lakunk egymáshoz, majdnem kertszomszédok vagyunk, majd azt is kiderítettük, hogy anyukámmal Szaniszlón osztálytársak voltak. Ez a felismerés, és Erzsébet temperamentuma, még kötetlenebbé, közvetlenebbé tette beszélgetésünket.

Balogh Erzsébet Szaniszlón született, majd az általános iskolai éveket követően az óvónőképzőben diplomázott, 1970-ben. Az államvizsgát követően munkába is állt, óvónőként kezdett el dolgozni Bihar megyében, ahol megismerkedett későbbi férjével. Egy látogatás révén érkeztek Nagykárolyba, pár évvel házasságkötésüket követően, s a kisváros hangulata, szépsége annyira megragadta őket, hogy úgy határoztak: ha sikerül, itt helyezkednek el és nagykárolyi lakosok lesznek. Erzsébet versenyvizsgázott, majd 1979 szeptemberétől munkába állt az 1-es Számú Napköziben. Negyven éven keresztül volt tagja ezen intézmény munkaközösségének, innen ment nyugdíjba is. Az évtizedek alatt óvónőként és vezetőként is volt alkalma kipróbálni magát, hiszen éveken át igazgatta is a napközit.

„Bizony az eltelt negyven év alatt igen sok változást, változtatást volt alkalmam megélni, átélni. Dolgoztam kis és nagy létszámú csoportokkal, figyeltem hogyan változnak a szakmai kritériumok, az elvárások. Nem kell elfeledni azt sem, hogy pályámnak szinte a fele távjánál zajlott a rendszerváltás, úgyhogy igencsak eseménydús időszak volt mindez. Elmondanám azonban, hogy én nem azért választottam ezt a pályát, mert mindenáron diplomát vagy magas fizetést akartam. Engem az vezérelt, hogy szerettem, és a mai napig is nagyon szeretem a gyerekeket. Ha ez az érzés valakiben nincs meg, annak nagyon nehéz dolga lesz ezen a pályán. Hiszen itt nem munkáról, hanem elsősorban hivatásról beszélünk. Mióta az eszemet tudom, engem mindig gyerekek vettek körül, és ez az elemi vágy szinte predesztinált engem erre a pályára. Az első évek nem voltak könnyűek: kézzel kellett a didaktikai eszközöket készítenünk, s mikor később már hozzá lehetett jutni a lemezekhez, majd a kazettás magnókhoz, már úgy éreztük, jelentősen könnyebbé vált a munkánk. Aztán a számítógépes korszak további könnyítést jelentett, de akkor más nehézségekkel is szembe kellett néznünk. A kor vívmányaival egy időben a gyermekek is alakultak. A pedagógusra rászakadt a modern világ, míg a mai gyerekek ebbe beleszületnek, ezt a helyzetet is kezelni kellett. Az évek során változtak a gyermeklétszámmal kapcsolatos szabályozások is, amik szintén új kihívások elé állítottak minket. Azt kell mondanom, hogy a gyermeklétszámmal kapcsolatos gondok is változóak, és mint mindig, örök igazság, hogy sok múlik azon, mit hoz a gyermek otthonról. Volt, hogy szinte negyven gyermek járt a csoportomba és mégis jól ment a munka. Ebben fontos szerepet játszott az, a gyermeket otthonról hogyan engedte el a szülő a napközibe vagy óvodába. Hallgass az óvó nénire! — ez a mondat nagy segítség a pedagógusnak, hiszen soha rosszat nem kértünk a gyermektől. Ma már nem lehet úgy kérni valamit, hogy a gyermek ne kérdezzen vissza: de miért? Az jó, hogy a kíváncsiság motiválja a gyermeket, de néha mindez szemtelenségig fejlődik, és akkor már baj van. Az oktatás mikéntjét szabályozó módszerek zöme amiatt jelent nehézséget a munkánkban, mert olyanok találják ki, akik alig vagy szinte semmit nem dolgoztak gyerekekkel. Lássuk be, így nehéz. Kellenek a vizsgák, kell a nyitottság, a képzés, hogy az ember lépést tudjon tartani az új oktatási módszerekkel. Fontos a pszichológia, a pedagógia, hiszen keressük az utat a gyermek lelkéhez, s ez minden esetben más és más. Ugyanakkor arra is szükség lenne, hogy a szabályokat olyan emberek alakítsák ki, akik maguk is dolgoztak gyerekekkel. Kisebb létszámú csoportokkal a haladás is egyszerűbb, mert könnyebben oda tudunk figyelni minden gyermekre. Hiszen az ütemterv adott, de nem mindegy, hogyan alkalmazzuk. Kitartóan kell harcolnunk a gyermek figyelméért. Ki kell tapasztalnunk, hogyan tanítsunk úgy, hogy a gyermeknek játékosan, szinte észrevétlenül menjen be a fejébe a tudás, ne pedig erőszakkal, erőltetve. Ennyi évtized után is azt tudom mondani, a nevelés három alappilléren nyugszik: család, iskola, társadalom. Ezek együttese adja a sikert, hogy jó felnőtteket adjunk a világnak” — mondta Balogh Erzsébet.

A Stella Maris Integrációs Központban

Az óvodában töltött, akár idillinek is mondható négy évtized után következtek a nyugdíjas évek. Ahelyett, hogy az otthon töltött nyugdíjas időszakra fókuszált volna, Erzsébetet a sors egy újabb kihívás elé állította. Pár hónapig dolgozott a nagykárolyi Traian utcán található óvodában, ahol zömében a környező utcákban élő roma közösség gyermekei tanulnak. Itt szembesült a roma gyermekek tanítását jelentő nehézségekkel, illetve az integráció komplex problematikájával.

„Nagyon vallásos alkatú ember vagyok. Rendszeres templomba járó, olyan ember, aki tudja, hogy a nehézségeken hit nélkül nem lehet felülkerekedni. Azt láttam, hogy a roma közösség gyermekei is rendszeresen részt vesznek a szentmisei alkalmakon. Csillogó szemekkel figyelik az atyát és hallgatják a misét, még ha néha nem is értik. Szinte akaratomon kívül elkezdtem közeledni hozzájuk. Majd egy ismerősöm révén felmerült az ötlet, hogy nem mennék-e el az Integrációs Központba, ahol épp megüresedett egy tanítónői hely. A Traian utcai intézményben szerzett tapasztalataim alapján tudtam, hogy ez nem egy egyszerű feladat. Szinte azt is mondhatnám, hogy feje tetejére állt minden, amit korábban pedagógusként tapasztaltam. Korábbi éveim során nem tanítottam egyszerre ennyi roma diákot és nem is tudtam pontosan, milyen nehézségeket jelent mindez. Az Integrációs Központban nehéz háttérrel rendelkező gyerekek tanulnak, akiknek a lelkivilága már valamilyen szinten sérült, s mégis meg kell találni velük a hangot, hiszen ha valaki nem őszinte, az a kicsi rés is bezárul, amit a lelkükben az ösztönös, gyermeki kíváncsiság nyitott meg. Nem volt könnyű a döntés meghozatala. Borota Ottó atyával beszéltem erről, ő a lelki vezetője a központnak. Mielőtt konkrét választ adtam volna a felkérésre, azt kértem, hadd menjek el, lássam milyen az élet az Integrációs Központban. Az első látogatásom számomra kissé ijesztő volt, hiszen a gyermekek durvák voltak egymással. A csúnya beszéd és a verekedés igencsak meghatározó volt, ugyanakkor mikor meghallottam hogyan olvasnak, az általam megszokott szinthez képest, teljesen elképedtem. Nem tudtam megérteni, hogy történhet ez. Az első látogatásomat több másik alkalom követte, mire rábólintottam és elvállaltam a feladatot. Nagyon nehéz volt az első időszak. Én sem tudtam elfogadni a helyzetet és a gyermekek sem tudtak elfogadni engem. Nem nyíltunk meg egymás előtt és ez akkora falat emelt közénk, amin nem tudtam, hogyan juthatnék át. Folyamatosan törtem a fejem, hogy találhatnék erre megoldást. Aztán eszembe jutott egy korábbi képzés, amely egy uniós pályázat keretében történt. Magyarországi tanintézményekkel közösen vettünk részt egy, a roma integrációt elősegítő projektben. Elővettem az akkor összeállított jegyzeteimet, áttanulmányoztam és az alapján kezdtem el dolgozni. Lépésről lépésre, alapjaiban változtattam meg a gyermekekhez való viszonyomat. Ma már büszkén mondhatom, hogy sikerült. A munka kezdetén egy kérés így hangzott a gyermekek szájából: Tanító néni, hoz nekünk tísztát? Ma pedig így mondják: Tanító néni, tetszik nekünk hozni tésztát? Nagyon nagy különbség. Ha látják, hogy megérkezem az iskolába, akkor odaszaladnak, köszönnek, megkérdezik segíthetnek-e és a nap szinte teljes egészében rendesen viselkednek. Ez óriási eredmény. Tudnak szépen enni, összeszedik a morzsát, megköszönik az ebédet. Az iskolai eredményeiken is látszik a fejlődés: többen iskolai szintű tantárgyversenyeken vesznek részt. Igaz, olyan is van, aki eleve elzárkózik mindettől. Vele másképp kell dolgozni. Ma már tudnak bocsánatot kérni, ha valami rosszat csinálnak és szívből nevetni is. Fel kell ismernünk, teret kell biztosítanunk annak a remek művészi érzéknek és adottságnak, amivel ezek a gyermekek rendelkeznek. Nagyon kell őket biztatni, fontos számukra a visszajelzés. Sokat segítenek a szülői értekezletek az előrelépésben. Ezek az alkalmak is különböznek az általam korábban megszokottól, mert a roma felnőttekkel csak akkor lehet kapcsolatot teremteni, ha egyenlően kezeljük őket. Már az nagy munka, hogy elértük, értékeljék mindazt, amit a gyermek az iskolában elér. Megkértük, hogy mutassanak érdeklődést a gyermek által hazavitt rajzok, kézimunkák iránt, hiszen korábban nem akarták elvinni a gyermekek, mert tudták, a szemétben végzi a művük. S hogy fontos-e az integráció? Igen, fontos. Az oktatás nagyon fontos. Hiszen el kell hintenünk a magot, s azt csak a kicsikben lehet. Én hiszem azt, hogy a munkánk megtérül, mert ha mondjuk tíz gyermekből egy feljebb jut, az maga után húz még párat és így, lassan a roma társadalom is integrálódni fog. Nincs más mód, hiszen a demográfiai adatok is növekvő tendenciát mutatnak esetükben. Ha a romák lesznek többségben és nem figyelünk oda, lehet majd ők sem fogadnak el minket. A legkisebbekkel van esélyünk az integrálásra, a felnőttekkel már sajnos kevesebb. Vannak eredmények, hiszen eljönnek az iskolai ünnepségekre, a misékre, igyekeznek jól viselkedni, elfogadóbbak, nyitottabbak a gyermekek irányába” — mesélte Erzsébet.

A Stella Maris Integrációs Központban végzett munka merőben új kihívás, irány volt. Új, ismeretlen, nehéz terep, ami sokszínű feladat is egyben. Kevesebb gyermek, viszont azok mindegyike rendkívül zárkózott. „Segítek nekik a mosakodásban, a lányoknak befonom a haját. Ugyanakkor a körömvágás is egy fontos alkalom, olyan rituálé, melyben a lelki kérdések kerülnek napirendre. Ha valakiben nagyon mélyen van egy sérelem elrejtve, de mégis szeretné elmesélni, szeretne megkönnyebbülni, egy körömvágás akár órákig is tarthat. Közös móka, ugyanakkor lelki segélynyújtás is mindez” — mondja mosolyogva. Csodát tenni persze az integráció sem tud, de komoly változások eddig is történtek és továbbra is történni fognak.

A család

Mindezt a hatalmas munkát nem lehetne ilyen jól összehangolni a családi élettel, ha Erzsébet férje és gyermekei nem állnának mögötte, erős hátteret és támogatást nyújtva. „Fontos a munkám, hiszen komoly kiteljesedést nyújt, azonban azt hozzá kell tennem, hogy elsősorban édesanya vagyok, két nagyon szép és tehetséges gyermek boldog anyukája”. Mielőtt elvállalta volna a munkát az Integrációs Központban, kikérte a családja véleményét. Mindenki elmondta az álláspontját, de végül a döntés meghozatala csak Erzsébetre maradt. „Két felnőtt gyermekem van: Mónika a lányom, valamint Péter, a fiam. Először ők sem értették miért vágtam bele, támogattak bár, de mégis voltak fenntartásaik. Ma viszont mindez elmúlt, olyannyira, hogy mikor itthon vannak, eljönnek velem, s amiben tudnak, segítenek. Nagyon büszke vagyok rájuk, mindketten tehetséges emberek. Igyekeztem őket úgy nevelni, hogy ne csak legyenek, hanem tegyenek is! Úgy érzem ez sikerült. A lányom megyei szinten az első volt, aki az oxfordi kötődésű, International Business School (IBS) budapesti kirendeltségénél diplomázott. Nem volt könnyű időszak, hiszen soha nem dúskáltunk a pénzben, de úgy osztottuk, hogy jó legyen és soha nem vesztettük el a hitünket. Ha ránézek a gyermekeimre, tudom, hogy minden áldozat megérte. A lányom ma a Ford európai értékesítési menedzsere és Kölnben él, de korábban hosszú ideig Angliában lakott. Céltudatos, határozott és külön fontosnak tartom, hogy önerőből érte el azt, ahol most tart. A fiam más területen dolgozik, más érdekli, de rá is nagyon büszkék vagyunk a férjemmel együtt. Szerencsére mindkét gyermekem gyakran jár haza, annak ellenére, hogy külföldön dolgoznak. Ha van szabadidőm, akkor a családi házunkat szépítgetjük, alakítgatjuk. Egy százéves épületben élünk, amin nagyon sokáig dolgoztunk, hogy ilyen otthonná alakítsuk. Ez a mi kis múzeumunk, ahogy a férjemmel nevezni szoktuk. Hit, szeretet, ezek jelentik azt a támaszt, amiből erőt merítek. Nagyon fontos, hogy az embernek legyen egy értékrendje és aszerint éljen. Ezt szerettem volna átadni a saját gyermekeimnek és a tanítványaimnak is. Mindig Ember légy és arra törekedj, hogy az Ember szót, esetedben mindig nagybetűvel írják! Mert ez nagyon nagy dolog” — fogalmazta meg a tulajdonképpeni ars poeticáját Erzsébet.

Tőtős Tímea