Sokszor elmondjuk, hogy rohanó világban élünk, és a nagy rohanásban alig marad idő egymással szóba állni, beszélgetni, s ha mégis, akkor a beszélgetésekből arra lehet következtetni, hogy nincsenek bajok, hiszen a szülők szájából a leggyakrabban azt lehet hallani, hogy a gyerek vagy a gyerekek milyen jó tanulók az iskolában, milyen sikeresek az egyetemen, milyen jó munkahelyhez jutottak… A rendszerváltozás után kialakult jóléti társadalomban ez a normális, hiszen az idősebb korosztály elszenvedte a múltat, s itt az ideje annak, hogy gyerekei és unokái számára megteremtse, biztosítsa a boldog jövendőt. Hogy ez mennyire van így, vagy mennyire másképp, azt vonja le mindenki a maga életéből, és következtesse ki, hogy a valóság mennyire függ össze azzal, amit nagyon sokan láttatni akarnak.

Ha megpróbáljuk a valóság tükrében nézni a körülöttünk lévő világot, hamar rádöbbenünk, hogy az igazi jóléti társadalom még nagyon messze van, az pedig, amit mi annak hiszünk, nem más, mint egy csali, amivel hitegetnek bennünket, hogy ha még jobban küzdünk és még többet akarunk, lehet jobb is. A jelenlegi létforma sokkal jobb, mint a szüleinké volt, de messze kevesebb annál, amit a huszonegyedik század biztosítani tud. Az, hogy a reklámok arra buzdítanak, hogy vásároljuk meg azt is, amire nincs pénzünk, mert adnak rá kölcsönt, még nem a jólét. A világ legtermészetesebb dolga kellene hogy legyen az, hogy minden ember hozzájut a számára szükséges élelmiszerekhez, de nem természetes, hogy annak a felét elpazarolja. A világ legtermészetesebb dolga az, hogy az emberek többsége autóval jár, hogy otthon rendelkezik a legmodernebb eszközökkel, gépekkel és kütyükkel, amik megkönnyítik az életüket, de közben olyanokkal is, amiknek a használata szenvedéllyé válhat és egy idő után betegséget okozhat.

Emberek, ha találkoznak, elmondják, hogy a gyerek Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Debrecenben vagy Budapesten tanul, de nem áll meg, mert az igazi élet sokkal távolabb van, majd sorolják annak a távoli életnek a reményeit, amiről eddig csak hallottak, s ezt elhiszik, de azt már nem hiszik el, hogy vannak, akik éppen onnan menekülnek. A találkozásokkor beszélnek arról is, hogy a jólét — ami mint írtam, nem is az igazi jólét, csak valamihez viszonyítva tűnhet annak — nem adatik meg magától, azért sokat kell fáradozni. Évekig, talán évtizedekig, de kevesen mondhatják el, hogy: „itt van, elérkezett, megérte”, mert ott vannak az újabb célok, az újabb kihívások… A fáradtság után nem a megpihenés jön, hanem az újabb küzdelem.

Emberek, ha találkoznak, úgy viselkednek, mintha örökös farsangban élnének, ott van rajtuk az álarc, a maszk, amivel igyekeznek eltakarni a valóságot, mert ma az a trendi, hogy mindent szépnek és jónak kell feltüntetni. Mégis, ha megállunk önmagunkban, és betekintünk önmagunkba, ha legalább akkor, amikor egyedül vagyunk, maszk nélkül nézünk tükörbe, lehetetlen nem észrevenni, hogy más az, amikor kifelé, és más az, amikor befelé nézünk. A jóléti társadalom reményét azok villantották fel előttünk, akiknek sikerült elhitetniük velünk, hogy ha megvesszük azt, ami számukra eladó, akkor mi boldogok leszünk. Elhittük azt, hogy ha kitárul előttünk a világ, megváltoznak az évezredes szabályok, tudás és érzés nélkül is megkapjuk azt, amit addig nem lehetett.

Elek György