A Szatmár megyei magyarság jelenkori aranykorának nevezzük azt az időszakot, amikor Szatmár megyének magyar tanácselnöke, Szatmárnémetinek magyar polgármestere és alpolgármestere, több városnak és községnek magyar polgármestere és alpolgármestere, az intézmények jelentős részének magyar vezetője volt, halkan megjegyezve, amikor a magyarok irányítottak. Dicsekedtünk is ezzel fűnek–fának, úton–útfélen. A legutóbbi választások után letört a csiránk, azóta folyton csak panaszkodunk, hogy minket mindentől megfosztanak, lecserélik az embereinket a vezető állásokból, figyelmen kívül hagyják a megye nagy számú magyarságának a jelenlétét, csülök helyett koncot osztogatnak számunkra.

Sírunk, sírdogálunk ahelyett, hogy megkeresnénk a valós okokat, amelyek távolról sem abban állnak, hogy minket kiszorítanak, hanem abban, hogy nem mindig a magunk helyét keressük. 1996 után túl hamar elhittük azt, hogy megszűnt a nacionalizmus, hogy nincs már magyarellenesség, hogy a jó magyar szakembert elfogadja és megbecsüli a vezetői beosztásokban a románság, mert tudja, hogy az közös ügyekért tevékenykedik, és így tovább. Akkor eszünkbe se jutott, hogy lelankadt ugyan a láng, de a hamu alatt tovább izzott a parázs, tudni lehetett, hogy a láng bármikor fellobbanhat és fel is lobbant.

Azt mondják — reméljük nem igaz —, hogy a román politikusok fiókjában sok magyar közéleti személyiségről van egy-egy iratcsomó, amelyben olyan bizonyítékok vannak, hogy eddigi tevékenységük nem volt igazán belül a becsületesség határán. Éppen ezért, ezek a személyek bármikor támadhatók. Senki se higgye, hogy a románokra nem ez a jellemző. De vajon nekünk vannak-e róluk olyan bizonyítékok, amelyeket bármikor kivehetünk a fiókból? És ha vannak, miért nem vesszük elő? Gondolom mindenki tudja a választ: azért, mert azt csak az teheti meg, aki nem támadható.

Felháborodtunk a Díjkiosztó Gála körül kialakult vitákon. Elmondtuk, hogy a kulturális és sportbizottságon szabálytalanul ment át a döntés, de ezt a döntést nem támadta meg senki, a magyar jelöltek átvették az elismerő okleveleket és a díjakat. Nem tudtunk kiállni egységesen az ellen, hogy az ami történt, nem elfogadható. És itt visszatérve arra az említett aranykorra eszünkbe juthat, hogy a magyar többségű vezetés hány olyan kulturálisnak nevezett rendezvényt támogatott, amelyik semmilyen értéket nem hordozott. Hány olyan személyt tüntettek ki akkor is, akit magával sodort ugyan a politika, de semmi eredetit nem alkotott. Tisztelet a kivételnek, de a megyei és a városi tanács kulturális-bizottságában is vannak olyan személyek, akik azért kerültek oda, mert más bizottságban már nem volt hely, de számukra a kultúra az X–faktort és valamelyik TV–sorozatot jelenti. Itt az ideje, hogy utánanézzünk, hol pattant el a húr, hova került az egyik és a másik vége, és ha nem lehet összetoldozni ezt a húrt, cseréljük le az egészet, nehogy a mi kultúránk is olyan szintre jusson, mint azoké, akik azzal vádolják a szamoskrassóiakat, hogy magyar nevet adtak az iskolának, pedig illene tudni, hogy Bem–tábornok nem volt magyar.

Elek György