1970. május 14-e Szatmárnémeti és Szatmár életének egyik legtragikusabb és sokak számára soha el nem feledhető napja — az utcákba bezúduló, megvadult áradat moraja, a víz által körbefogott házak, épületek recsegései, a ledőlő-összeomló falak hangja mai napig fülükbe cseng azoknak, akik átélték a borzalmat. A Szamos vízszintje már május 13-án veszélyesen magas volt, majd átszakadt a töltés, és a megye több mint háromnegyed része víz alá került. A Szatmárnémeti környéki falvak közül először Patóházát, Szatmárudvarit, Batizt érte el az áradat — a legnagyobb pusztítást Udvariban vitte véghez, ahol egyik napról a másikra 770 cm-rel tetőzött az ár, 663 házat mosva el, és hat ember életét követelve. 

Május 14-én délben a kolozsvári hidrometeorológiai intézet jelezte: a Szamos legalább két méterrel túllépi az árvízi szintet, a töltést és a két hidat, de az akkori hatóságok nem értesítették oly mértékben a lakosságot, mint kellett volna, így a szatmáriakat készületlenül érte az árhullám — délután hat órakor szakadt át a gát, és a Téglagyár irányából érkező folyó birtokába vette a várost: 15 km szélesen hömpölyögve, 3600 köbméter/másodperc vízhozammal tarolt mindent, ami útjába került, falakat tört szét, utcákat söpört el, otthonokat döntött romba. Alig két óra leforgása alatt elmosta Szatmárnémetit.
Pokoli éjszakát követően május 15-én az áram, gáz és ivóvíz nélkül maradt, romos, sáros víz- és pocsolyatengerben folytak a mentési munkálatok; a hatóságok 120 úszójárművet, több mint 400 tehergépjárművet és traktort vetettek be, sőt, helikopterek is repkedtek a város fölött — 24 óra alatt közel 700 embert gyűjtve össze a háztetőkről, fákról, póznákról. A mentés végéig több mint 6000 embert menekítettek ki — viszont a kommunista rendszer mindent megszépítő és sokszor túlzásba eső statisztikai „felmérései” miatt még ma sem tudni pontos adatokat arról, hogy hányan is vesztették életüket az árvíz idején, vagy hogy mi okozta tulajdonképpen a katasztrófát, azonkívül, hogy a gát átszakadt, és a lakosságot senki sem figyelmeztette a közelgő veszélyre.

A korabeli statisztikák szerint Szatmárnémetiben 56-an vesztették életüket, több mint 2200 ház omlott össze, és 2600-on felül rongálódtak meg, a mai adatok szerint viszont 28 076 épületet tett tönkre a Szamos, és az elhunytak számát tekintve is eltérőek a vélemények.
Az 1970-es árvíz a város újkori életében a legnagyobb szerencsétlenség volt, ugyanakkor az itt lakók körében az együttérzés és egymás segítésének legerősebb megnyilvánulása is ehhez az eseményhez kötődik. Azóta sem volt példa arra, hogy az emberek tömegesen ilyen mértékben törődtek volna egymással, és ennyire önzetlenül segítettek volna az áldozatokon.

A határon túli Szatmárt is elmosta az ár

A csapadékzóna kiterjedése többszörösen meghaladta a Tisza és a Szamos vásárosnaményi szelvényére vonatkozó 29 000 négyzetkilométeres vízgyűjtő terület nagyságát, s az átázott talajfelszín miatt a lehullott csapadék igen nagy hányada a folyókban gyűlt össze, beszivárgás alig volt. A gyors lefolyás miatt a Tisza és Szamos folyók országhatár menti vízmércéin május 14-én az addigi legnagyobb vízszintértéket jelentősen meghaladó vízállásokat mértek, ráadásul a Szamos jobb parti töltésszakadásán a határ felé hömpölygött az áradat. A kialakult rendkívüli vízszintek erősen próbára tették a védműveket és a védekezőket is, a Túr Garbolcnál tetőzött 640 cm-rel, hosszú szakaszokon kellett védekezni. A Túr bal parti határszelvényében — ahol a töltés az országhatárral járó korlátozás miatt kézzel épült — nem sikerült eredményesen védekezni, a töltés mintegy 15 m hosszban átszakadt, részben magyar, részben román területen.

A Szamos árhulláma Csengernél, illetve a jobb parti Komlódtótfalunál május 14-én 20 órakor, az addigi legnagyobb vízszintértéknél (1888. évi 743 cm) lényegesen magasabb, 902 cm-es vízállással tetőzött. A vízszint sok helyen 10–30 cm-rel, sőt, egyes helyeken 40–50 cm-rel haladta meg a töltés koronaszintjét, a védekezők pedig gigászi küzdelemmel órák alatt építettek ki 23 km hosszan nyúlgátat — ám ez sem segített. Komlódtótfalu mellett az éjszaka folyamán a határon túli 
töltésszakadásokon átömlő és a szántóföldeken lefelé áramló víz elöntötte és elzárta Komlódtótfalut, Nagygécet, Csengersimát és Csegöldöt, elmosta Tunyogmatolcsot, Panyolát, és betört Fehérgyarmatra, és közben az egész elöntött térségben szinte 24 órán keresztül folyamatosan szakadt az eső.

A Tisza–Szamos köze helyzetét a nábrádi gátszakadás mellett döntően a Szamos romániai szakaszán történtek határozták meg, ott ugyanis a folyó jobb parti gátja 9 helyen, összesen 1113 m hosszan átszakadt, és az országhatáron átömlött a víz a két folyó közébe, órák alatt öntve-mosva el a településeket. A gátszakadások következményeként a Tisza–Szamos közén 350, a Szamos–Kraszna közén 87, összesen 437 négyzetkilométer került víz alá, az ár elöntött 40 községet, elpusztított és helyrehozhatatlanul tönkretett 5200 és megrongált 2000 épületet.

Több mint fél évszázados barátság Zutphen városával

Zuthpen holland városka önkéntesei az 1970-es árvizet követően érkeztek hozzánk először, amikor az otthon összegyűjtött segélyekkel próbálták meg elviselhetőbbé tenni a károsultak életét. Ez a Ceauşescu-korszak egy „nyitottabb” időszaka volt, amikor a kommunista hatalom elnézte a két város egymáshoz való közeledését. A hivatalos testvérvárosi dokumentumot két évvel később, azaz 1972-ben írták alá a két település elöljárói — s a Szatmárnémeti és Zutphen között fennálló kapcsolat az első olyan testvérvárosi kapcsolatnak tekinthető, ami egy kelet-európai, illetve egy nyugat-európai település között köttetett. Az 1978-ig tartó időszakban több kölcsönös látogatást is tettek hivatali személyek, valamint művészek, művészeti együttesek, ezt követően azonban a diktatúra erősödő szorítása következtében már nem nyílt lehetőség a kapcsolat fenntartására.
Az együttműködést — amely azóta is tart — az 1989-es rendszerváltást követően kezdte újra a két város. SZFÚ