Nemzeti sorsfordulók a XX. századi magyar történelemben címmel tartott tegnap, a Nemzeti Összetartozás Napján előadást a Szent István Kör szervezésében Póti Eduárd történelemtanár a szatmárnémeti RMDSZ székházában.

Előadásának kezdetén Póti Eduárd nyelvészeti szempontból elemezte az összetartozás kifejezést, majd azt fejtegette, hogy az összetartozás eszméje hogyan jelentkezik a magyar nemzet XX. századi viharos, sorsfordító eseményeiben. Ismertette a trianoni békekötés történetének részleteit, majd megpróbált választ keresni arra a kérdésre: érvényesülhetett–e ebben az időszakban az összetartozás, mint érv? Leszögezte: ha nem is érvényesülhetett, legalább megpróbáltuk. Apponyi Albert 1920. január 16–án a békekonferencia legfelsőbb tanácsa előtt tartott beszéde alapján a magyar álláspont főbb irányelveit is bemutatta az előadó. A történelmi érvek között kiemelt helye volt annak, hogy a magyarság ezer éve csatlakozott az európai civilizációhoz, továbbá annak, hogy Magyarország a keletről érkező barbár népekkel szemben a védőgát szerepét látta el. A földrajzi érvek Magyarország sajátos geográfiai helyzetét állították előtérbe, a Kárpátok koszorújában fekvő országot a természet csodálatos alkotásának tüntetve fel, rámutatva arra is, hogy a hegységek övezte medence ideális elhelyezkedését és arányait, az ország vízrajzi egységét korábban több jeles földrajztudós taglalta elismerően. A gazdasági érvek csokrából az kapta a legnagyobb hangsúlyt, hogy az ország különböző részei a nyersanyagok, az élelmiszer, a munkaerő kihasználása szempontjából tökéletesen egymásra utaltak. Egy másik megközelítés pedig arra mutatott rá, hogy az ország feldarabolásával életképtelenné válna a megmaradt terület, mert elveszítené létfontosságú nyersanyag– és energiaforrásait, tengerpartját, valamint kereskedelmi szempontból fontos városait. A kulturális érvek egyike tulajdonképpen a történelmi érvek másfajta megfogalmazásából alakult ki, miszerint Magyarország az európai civilizáció keleti őrbástyája, amely mindvégig föléje magasodott a tőlünk délre és keletre élő népek kultúrájának. Egy másik megközelítés azt igyekezett megmutatni, hogy a magyarság iskolázottsága statisztikailag igazolhatóan magasabb, mint a nemzetiségeké. Az etnográfiai érvelésben sajátságosan keveredett a területi integritás megőrzésének és a wilsoni nemzetiségi önrendelkezésnek az elve. Amikor a színmagyar területek megszállása ellen érveltek a röpiratok, az önrendelkezési elv megsértése került elő. A két világháború közötti időszakban egy egész generáció nőtt fel ezen elvek alapján. A területi revíziós törekvések és az irredentizmus gyakorlatilag végig napirenden voltak ebben az időszakban. Érdekes módon úgy tűnt, hogy ezek a törekvések túlhaladottá váltak már a húszas évek végére (a nyugati államok első perctől csak mosolyogtak rajtuk), és a Bethlen–kormány bukása tényleg ezt látszott igazolni. Ennek ellenére a második világháború mintha pont az ellenkezőjét igazolta volna. A továbbiakban Póti Eduárd kitért az 1956–os forradalom szatmári vonatkozásaira. Az összetartozás és a szolidaritás utolérhető–e ebben az időben a szatmári magyarság körében? — tette fel a kérdést az előadó. Beszélt arról, hogy milyen volt a nemzeti kommunizmus Romániában, a magyar élethelyzet és létlehetőség kérdéseiről ebben az időszakban. Elemezte a társadalom homogenizálásának törekvéseit. Röviden kitért a rendszerválásra, és arra, hogy mi történt azóta. 2010. június 4., a Nemzeti Összetartozás Napjának születése. Még mindig sok a kérdés: Összetartozunk. De hova tartozunk? Kikkel tartozunk össze? Hol tartunk most? Milyen dimenziói vannak jelenleg az összetartozásnak? Demagógia? Pénzszerzési lehetőség? Divat? Szubkultúra része? Milyen lehetőségeink vannak? Tényleg „megdöglünk”? Ezekre a kérdésekre a jövő adja majd meg a választ – összegzett az előadó.

Elek György