A Beszélgetések testről és lélekről sorozatban ezúttal a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatal előadótermében szakértők és meghívott vendégek arról beszélgettek, mit jelent a ma embere számára, ha szülőföldjén marad, vagy ha külföldön vállal munkát és keres otthont.

A beszélgetésen részt vett: Steiger László vállalkozó, Knecht Csaba, a Polipol igazgatója, Gindele Imre, a Simion Bărnuţiu Technológiai Líceum igazgatója, Tóth Imelda vállalkozó, Tolnai István református lelkipásztor, Leitner Boglárka szociális referens, Kiss Barbara jogász, Enyedi Zsolt tanár, a Say-Yes Alapítvány elnöke, Bogdan Georgescu kulturális igazgató, Várna Gyöngyvér pszichológus, Belényi Andrea magyartanár és Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Knecht Csaba arról beszélt, hogy nem nekünk, szülőknek kell megmondani, hogy a gyereknek hol a jó, hadd keresse és találja meg ő a helyét, kötelességünk viszont úgy nevelni és támogatni, hogy minél több lehetősége legyen. Várna Gyöngyvér a pedagógusok védelmében elmondta, véleménye szerint ma is állnak kiváló szakemberek a katedrán. Van olyan tanítónéni, aki keresztrejtvény formájában gyakoroltatja be a szorzást, és van olyan tanítónéni, aki az olvasmányokat is fokozatosan adja a gyerek kezébe (viszont van, ahol ennek az irányvonalnak a megtalálását valamelyik szülő végzi, mint az Knecht Csabáéknál történt).

Várna Gyöngyvérnek az a tapasztalata, hogy vannak most is olyan tanítók és tanárok, akik megállják a helyüket a katedrán, jó szakemberek, akiknél jó kezekben vannak a gyerekek. Ha szakmai szempontból nézzük a dolgokat, valószínűleg az egyik hiányosság napjainkban, hogy aki Nyugaton bármilyen területen pedagógusi képzésre jelentkezik, bizonyos személyiségvonások birtokában nyerhet csak felvételt az egyetemre/képzésre, nálunk ez az első lépés kimarad. A hazai rendszerben valószínűleg kerülhetnek a katedrára olyan személyek is, akiknek a személyiségük kevésbé alkalmas a pedagógusi pályára. A másik gond a szülő és a „jó tanács”. A jó tanácsot nem csak a szülő, hanem mindenki a saját élettapasztalatán, a saját személyiségén, a saját szemüvegén keresztül adja. Ebből kifolyólag ő gyakorlatilag nem a gyerekének adja a jó tanácsot, hanem önmagának. Gyakorlatilag a szülő azt hiszi, hogy ami nem jött be neki, az nem fog bejönni a gyerekének sem. A szülő azt gondolja, hogy ha ő nem tanult meg románul, nem fog megtanulni a gyereke sem. Vagy ha neki nem sikerült karriert építeni itt, a gyerekének sem fog sikerülni, menjen el külföldre. Várna Gyöngyvér szerint nagyon sokan nem azért mennek el Magyarországra, mert a románnal nem boldogulnak, hanem azért, mert vagy nincs olyan szak, amin folytatni szeretnék tanulmányaikat, vagy azt gondolják, fölösleges háromszáz kilométerre az otthonuktól tanulniuk, amikor hatvan kilométerre is tanulhatnak.

Gindele Imre elismerte, hogy vannak szakmák, amelyekkel Nagykárolyban, de a közeli városokban sem lehet boldogulni. Nagyon nagy szerencséje van annak a gyermeknek, akinek van kitől példát venni, és segítséget kap a döntésekben. Gindele bevallotta, őt nagyon érdekelné, hogy Kiss Barbara húsz év múlva hogyan fog elmondani dolgokat a gyerekének: figyelemfelkeltően vagy úgy, hogy azt kötelező betartani.

Nagyon sok gyerek számára fontos a szülők véleménye. Barbi egy ideig azt tette, amit a szülei mondtak, mert úgy gondolta, hogy amit a szülő mond, az jó. Egy idő után, amikor nem szerette azt, amit a szülők tanácsoltak, visszavágott, hogy ez az ő hibájuk. Amikor megadták a lehetőséget a szülei, hogy a gyerek döntsön, minden a helyére került.

Gindele elmondta, a fia azért akart Magyarországon tanulni, mert úgy érezte, román nyelven nem fog tudni eredményeket elérni. Leültek, megbeszélték, az apa számtalan érvet sorolt fel. Végül Kolozsváron folytatta egyetemi tanulmányait és megtanult románul.

Kiss Barbara véleménye szerint az, aki Nagykárolyban érettségizik, nem tanul meg románul. Barbara kétségbe volt esve, hogyan fog ő románul tanulni jogot. Nagyon sok tizenkettedikes nem tudja, mi vár rá az egyetemen, azért választ magyarországi felsőoktatási intézményt.

Enyedi Zsolt hozzáfűzte: a gyakorlat azt mutatja, hogy aki beleütközik a jelenben egy problémába, de elmenekül előle, „kitrükközi” azt, ugyanúgy bele fog ütközni újra, csak egyre súlyosabb, fájóbb helyzetekben. Az, aki úgy dönt, hogy a román nyelv miatt nem vállal be valamit, meglehet, legközelebb nem a román, hanem egy másik idegen nyelv vagy akadály miatt kerül majd hasonló élethelyzetbe. Ezen a ponton újra szóba hozta a nevelést és a példamutatást. Pedagógusi pályáján és egyéb tevékenységei során Enyedi azt tapasztalta, hogy nem csak az a lényeg, amit a szülő mond, hanem az, amit és ahogy tesz. Fontos, hogy hogyan élnek a szülők, hogyan oldják meg a gyakori kis és a ritkább nagy problémákat, s hogy ezáltal milyen életmodellt állítanak gyerekük elé. Fontos azt is megérteni, hogy egy modell lemásolásra és elutasításra is ösztönözhet. Egy biztos, a példának mindenképpen alapvető hatása van a gyermek fejlődésére. A serdülőkornak ráadásul velejárója a „csak azért se” magatartás, a mindenáron ellenkezés, az, hogy amit a szülő mond, az eleve nem jó. Az elmenés is gyakran annak a következménye, hogy valahogy, valamilyen módon ki kell törni a megszokott rutinból, valamit mindenképp másképp csinálni, mint ahogy az előző generáció tette.

Ki a példa? — tette fel a kérdést Elek György.

A modern gyermek fejlődésének három alapvető tényezője van: a család, az iskola és a média — állította Enyedi. A médiának mára igen komoly hatása lett. Épp a még éretlen generációkra fejti ki legintenzívebben a hatását, hiszen ők a legnagyobb fogyasztók, netezők, mobilozók. Ez pedig óriási veszélyeket rejt magában. A legfőbb modell mégis a szülő. A pozitív magatartási példa mellett az is különleges fontossággal bír, hogy a szülő hogyan kommunikál gyerekével. Már ha egyáltalán kommunikál. Alternatív modellként szolgálhatnak a fiatal generációk idősebb tagjai, a felsőbb osztályosok, akik már megtapasztaltak egy másik környezetet. Be lehetne például néha hívni a középiskolákba olyan volt diákokat, akik már másod- vagy harmadévesek az egyetemen, hogy ők maguk mondják el, mire lehet és kell majd ott számítani. Személyes kapcsolatokkal kellene mindezt valahogy összeszőni, hogy a példának érzelmi-kapcsolati hitele is legyen.

Tolnai István hisz a család erejében, véleménye szerint mindenért a család a felelős. Bármilyen szemszögből vizsgáljuk ezt a kérdést, egy dolgot be kell látnunk szülőként, tanárként, cégvezetőként, hogy egy régió, egy ország veszít a tömeges kivándorlással. A fiataloknak külön-külön lehet jó vagy rossz miután külföldre mennek, a térség, a régió, a közösség veszít. Ezzel szemben mindannyian tehetetlenek vagyunk. Akárhogy dönt a mai fiatal, hogy kimegy vagy marad, de akik kimennek, ne vágják el végleg a gyökereiket, a kapcsolatukat a szülőfölddel és az itthon maradottakkal.

Leitner Boglárka munkája során azokkal a problémákkal szembesül, amikor a gyerek itthon marad, miután a szülők külföldre mennek dolgozni. Sok olyan eset is van, amikor a házastársak közül az egyik megy el, ilyen esetekben megromlik a kapcsolat. Az itthagyott gyermek itthon, a külföldön dolgozó szülő ott szenved. Nem igazán lehet annyira megszorulva egy család, hogy a gyereket itthagyva külföldön próbáljanak jobbítani az anyagi helyzetükön a szülők, miközben minden elromlik. Olyan eset is van, hogy a tizenkilenc éves lány marad itthon a hatéves testvérével. Nem vállalhatják fel a családtagok egymás szerepét, véli a szociális referens.

Belényi Andrea megjegyezte, nagyon sok gyerek életéből kimarad az, amit eddig a nagyszülőktől kapott, és most kezd kimaradni az is, amit a szülőktől kellene kapniuk. Az ilyen fiatalok ezeket már nem fogják hiányolni, és nem lesznek gyökereik. Nem kapnak mintát, nem lesz számukra szülői példa. Azok, akik elmennek innen, gyökértelenekké válnak, nem lesz hazájuk.

Enyedi Zsolt úgy látta, hogy a generációk sora olyan, akár egy dominósor. Ha nem figyelünk oda, ha hagyjuk elborulni, akkor a sor végén a dominók le fognak esni az asztalról.

Gindele Imre saját tapasztalataira hivatkozva jegyezte meg, hogy vannak osztályok az iskolákban, ahol a gyerek nem akar tanulni, a szülei külföldön vannak, előbb-utóbb a gyerek is kimegy. Most azoknak a szülőknek a gyerekei elemisták, akik az 1990-es években voltak az útkereső időszakban. Azóta nagyon megváltozott minden, most nem lehet ugyanúgy megközelíteni a dolgokat, mint akkor. Gindele elkezdett gondolkodni azon is, hogy ha Nyugaton olyan sokat lehet keresni, olyan szép ott az élet stb., akkor a szülők miért hagyták itt a gyerekeiket, miért nem viszik őket magukkal. Miért jár a gyerek itt a mindenfélének elmondott iskolába, miért nem taníttatják ott? Azok az emberek, akik itt élnek, nem tudják, mi van ott, mindent elhisznek azoknak, akik azt mondják, hogy ott kolbászból van a kerítés és cukorból van minden. Ezeknek az embereknek nincs ki elmondja, hogy itt sokkal jobbak a lehetőségek, csak annyit kellene dolgozni, mint amennyit ott dolgoznak.

Azok közé a körülmények közé, ahol a külföldön dolgozók élnek, ki lehetne vinni a gyerekeket? — tette fel a kérdést Elek György.

Gindele Imrének az volt a véleménye, hogy nem lehet egyértelműen eldönteni, hol a jobb, ezt mindenkinek magának kell eldöntenie, de észre kellene már vegye nagyon sok szülő, aki folyton azzal dicsekszik, hogy milyen jó az ő gyerekeinek külföldön, hogy az, aki itt tanul és itt próbál érvényesülni, viheti annyira, mint külföldön. Ma már senkit nem köteleznek arra, hogy bárhol munkát vállaljon, esetleg kap egy lehetőséget, hogy egy szakmában elinduljon. Ezzel a lehetőséggel lehet élni vagy nem.

Knecht Csaba hangsúlyozta, egy nagyon lényeges szemléletváltás tapasztalható a különböző generációk között. Saját életútjára hivatkozva mondta el, hogy négyen voltak testvérek, a szülők megkerestek egy bizonyos összeget, amit letettek az asztalra, és sorolták: ennyi kell kenyérre, ennyi egyébre, ennyi marad egyéb költségekre. A szülők akkor is jót akartak, ezért osztották be a pénzt. Ma már a szülői jóindulat oda fajult, hogy bármi kell a gyereknek, mindegy, milyen áron, azt megadják neki. Nagyon sok szülő azért megy el a világ minden tájára dolgozni, hogy meg tudja vásárolni a gyerekének azt, amire talán nincs is szüksége. Az emberek igyekeznek növelni az életszínvonalukat, és megpróbálnak egy biztos jövőt teremteni. Azt elfelejtik a szülők, hogy a gyereknek nem okostelefon, laptop kell, hanem az, hogy a szülő ott legyen mellette. Lehet, hogy a jövő generációnak az lesz az otthon és a haza, ahol van egy asztal, amelyiken ott van a számítógép, vagy van egy szék, amelyikre leülhet a telefonnal… A mai szülőknek az a feladatuk, hogy a gyerekeiket rávezessék a járható útra. Nagyon sok fiatallal beszélgetett Knecht Csaba, akik kint vannak Németországban. Ők megmondták, hogy nem akarnak ott maradni. Annyi pénzt akarnak keresni, hogy vegyenek majd itthon egy házat, egy autót, és nyugodtan élhessenek. Ha tényleg amiatt mennek ki a fiatalok, hogy megalapozzák a jövőjüket, akkor őket segíteni kell.

Szó esett arról, hogy a szülők nem viszik ki a gyereket. A válasz nagyon egyszerű. Addig, amíg mind a két szülő dolgozik Németországban, meg lehet élni egyszerű körülmények között, még marad is pénz, amit haza lehet küldeni a gyereknek. Ha kiviszi a gyereket, az nem keres pénzt, el kell tartani. Gyerekkel már nem lehet egyszobás albérletben élni. Teljesen más fogalom az, hogy mennyibe kerül az iskoláztatás itthon és külföldön. Nemrég egy házaspár jelentkezett Knecht Csabánál, hogy dolgozni akarnak. Svájcból jöttek vissza, tudjuk, hogy a legjobban fizető ország. Elmondták, hogy a felesége terhes lett, s ha ott szülte volna meg a gyereket és ott kellett volna bölcsődébe vinni, annyira megnőttek volna a kiadásaik, hogy semmi pénzük nem maradt volna. Ezért van az, hogy nem viszik ki a gyerekeket. Egy másik ismerőse mesélte, hogy Németországban soha nem volt olyan nehéz az élet, mint most. Eddig úgy volt, hogy mindig félre tudott tenni egy kisebb összeget. Most ott tart, hogy a félretett összegből pótolja a hiányosságokat. Megjelent az olcsó munkaerő, akik ott maradnak három hónapig, barakkokban élnek, nincsenek költségeik. Három hónap múlva hazamennek, jönnek helyettük mások, akik szintén hátrányos helyzetbe hozzák az őslakosokat.

Tolnai István kifejtette, hogy sem harminc éve, amikor megindult a kivándorlási hullám, sem most nincsenek felkészülve a történelmi egyházak, hogy bármit is tudjanak mondani a fiataloknak az itthonmaradásról. Egy ismerőse példáját idézte, akinek jólmenő vállalkozása van, a gyereke viszont bejelentette, hogy elmegy. A gyerek úgy döntött, hogy Németországban fog gürizni, pedig itthon mindene megvan. A kalandot választja. Semmilyen érvet nem tud felsorolni sem az egyház, sem a társadalom, hogy itthonmaradásra ösztönözze a fiatalokat. Ahogy egy generáció kivándorol, az meglátszik a templomokban is. A középkorosztály nagy része külföldön él. Ez az a generáció, melynek tagjai hajtanak az anyagiakra, majd rádöbbennek, hogy jó lenne foglalkozni a családdal, a közösséggel, egymással.