A Beszélgetések testről és lélekről sorozatban ezúttal a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatal előadótermében szakértők és meghívott vendégek arról beszélgettek, mit jelent a ma embere számára, ha szülőföldjén marad, vagy ha külföldön vállal munkát és keres otthont.

A beszélgetésen részt vett: Steiger László vállalkozó, Knecht Csaba, a Polipol igazgatója, Gindele Imre, a Simion Bărnuţiu Technológiai Líceum igazgatója, Tóth Imelda vállalkozó, Tolnai István református lelkipásztor, Leitner Boglárka szociális referens, Kiss Barbara jogász, Enyedi Zsolt tanár, a Say-Yes Alapítvány elnöke, Bogdan Georgescu kulturális igazgató, Várna Gyöngyvér pszichológus, Belényi Andrea magyartanár és Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Matusinka Beáta szerint a mai mobilitási, globalizált korszakban talán nem is a menni vagy maradni az alapkérdés, hiszen lehet úgy menni, hogy közben lélekben marad az ember, és úgy is maradhat, hogy közben gondolataiban távol jár. Persze az ideális felállás, amikor testileg és lelkileg is ugyanazon a helyen vagy helyeken van az ember, ahol jól érzi magát, vagy ha nem is érzi teljesen jól magát, de megpróbál valamit hozzáadni az adott közeghez. És ez a tenni akarás jobb esetben nem csak az ő mikrokörnyezetét érinti. A legtöbben szeretnek haszonélvezői lenni a jól kialakított struktúráknak, de bennük nem merül fel a kérdés, hogy ők mit tehetnek hozzá egy közösség funkcionalitásához. A fiatalok nagy része természetesen menne, hiszen hajtják őket az álmok, a vágyak, az illúziók, és ezeket senki sem veheti el, csakis ők mondhatják el esetleg megtapasztalva, hogy ez nem olyan volt, mint amilyennek elképzelték. Ahhoz, hogy a mai kor történéseit minél átfogóbban átláthassák, fontos, hogy a kapcsolati hálózataik minél összetettebbek legyen, érdemes utazni, több kultúrában megfordulni, csak jó döntést kell hozni az állomásokat illetően. Az pedig, hogy jó volt-e egy döntés, mindig csak később derül ki, van, hogy rövid időn belül, de van, hogy csak hosszú távon. Szerinte az egyik mozgatórugó, hogy az egyén munkájának mi a célja, csupán pénzforrás, karrierépítés, társadalmi elismertség, alkotás külön-külön, esetleg mindegyik, a másik pedig, hogy az életszínvonalat befolyásoló egyéb tényezők mennyire fontosak. A Világgazdasági Fórum minden évben megrendezi a gazdasági világcsúcs-találkozóját Davosban, ahol a legbefolyásosabb politikusok, üzletemberek, értelmiségiek és tudósok vitatkoznak fontos globális kihívásokról. Ebben az évben többek között az hangzott el, hogy azok a vállalkozások lesznek sikeresek a jövőben, amelyek az alapvető emberi szükségleteket elégítik ki, mint például az egészséget és a boldogságot. Ha ebből indulunk ki, az itthoni alapanyagok mindkét esetben nagyon jó arányban adottak, csak talán a megfelelő felhasználásra érdemes többféle mintát megismerni, történjen az akár külföldi tapasztalatszerzések során. Beáta tavaly november–decemberben közel egy hónapig élt Franciaországban, francia nyelvet tanult. Ő is, mint a legtöbben, a franciákat a bohém, felszabadult, kulturált, szenvedélyes jelzőkkel társította. Családoknál volt elszállásolva, hogy az informális kultúrát is minél mélyebben magába szippantsa. Az őt is fogadó hölgy amiatt látott vendégül tanulókat egy pici szobában elszállásolva, hogy a nyugdíját kipótolja. Sokáig élvezte a francia Riviéra és környéke szépségeit, a kifinomult éttermek szolgáltatásait, a változatos kulturális rendezvényeket, majd különböző magánéleti okok miatt ez megváltozott, és a legtöbb befogadó család, pontosabban egyedül élő hetven év körüli elvált nő helyzete hasonló volt. Az a bohém, felszabadult, inspiráló hangulat, amit az ember elképzel a párizsi kávézókban vagy sokszor tapasztalhat is egy-egy utazás során, nem biztos, hogy a négy fal között bármely életszakaszban is fenntartható. Európa egyik felkapottabb helyén is lehet magányos és boldogtalan az ember, a problémák nem feltétlenül helyfüggőek, a megoldásuk meg főleg nem — mutatott rá az SZFÚ marketingmenedzsere.

Enyedi Zsolt szerint komoly gond, hogy a mai kiskorúak számára felnőtteknek kijáró jogokat biztosítunk, amelyeket ők ennek megfelelően boldogan gyakorolnak is, miközben kötelezettségeiket nem ilyen mértékben teljesítik. Márpedig a jogoknak és a kötelességeknek, no meg az azokkal járó felelősségnek mindig egyensúlyban kellene lenniük. Ha csak jogokat nyújtunk, elvárásaink pedig nem lehetnek, ez oda vezet, hogy sem otthon, sem az iskolában nem leszünk képesek fegyelmezni a fiatalokat. Ez pedig nem csak a jelenben eredményez nehéz helyzeteket, hanem súlyos dolgokat vetít a jövőbe.

Kiss Barbara véleménye szerint mindenképpen el kell menni egy időre világot látni, tapasztalatot szerezni. Ő Budapesten volt, és eldöntötte, hogy ott marad. Később viszont rájött, hogy nem tud úgy boldogulni, mint itthon. Lakbért kell fizetni, de minden más szempontból is mindig a pénzen van ott a hangsúly. Ugyanez volt a helyzet Kolozsváron is. Elmondta, hogy nem tudja, a mai huszonévesek hogy vannak, de ő már nem tud elfogadni pénzt a szüleitől, szeret a saját lábán megállni. Hazajött Nagykárolyba, itt is albérletben él, nem a szüleivel, és boldoggá teszi, hogy minden kiadását tudja rendezni a fizetéséből. Amíg ösztöndíjas volt Budapesten, sok mindent megengedett magának. Volt egy kialakult baráti kör, jól eltöltötték az időt, de ez hosszú távon nem működött volna. Miután lejárt a szakmai gyakorlat, ami napi tíz-tizenkét óra munkát jelentett, munkát ajánlottak számára, de abból a fizetésből nem lehetett volna ugyanolyan szinten élni, sőt, nőttek volna a kiadások. A másik dolog, hogy a baráti kör feloszlott, mindenki hazament, Barbara pedig ott maradt volna egyedül, ami nagyon kellemetlen lett volna.

Steiger László vállalkozónak fiatalkorában az volt az elképzelése, hogy nagyon jó mérnök akar lenni és tervezőként akar dolgozni. A sors nem ezt hozta. 1989-ben végezte el az egyetemet Kolozsváron esti tagozaton. Akkor egy mérnöki állás megszerzése egy Dacia típusú személygépkocsi árának a felébe került. Sehogy nem tudta felfogni, miért kell fizetni azért, hogy dolgozhasson. Az, hogy egy fiatal megy vagy marad, egy kicsit a gyökerektől is függ. Steiger nem befolyásolta a gyerekeit sem arra, hogy menjenek, sem pedig arra, hogy maradjanak. A nagyobbik lánya a nyolcadik osztály elején bejelentette, hogy Magyarországon tanul tovább, mert ő nem hisz abban, hogy képes lesz letenni román nyelv és irodalomból a képességvizsgát. Ez egy nagyon érdekes dolog, mert jó jegyei voltak, nem butábbak a mai gyerekek sem, mint a szüleik voltak. A gyerek elment. Közben már elkészült a terv, hogy milyen házat építsenek, ahol a szülők is, a gyerekek is kényelmesen meglesznek. Amikor megtudta, hogy a gyerek menni akar, a tervet betette a fiókba. Steiger ma már örül annak, hogy a lánya elment tanulni, annak pedig még jobban örül, hogy visszajött. Magyarországon sok mindent kipróbált, látott ilyet is, olyat is, amolyant is, de visszajött, mert úgy érezte, itt jobb. A nagy csoda, hogy hozott egy férjet is, aki nagyon ügyesen tanulja a román nyelvet. Steiger 1990-ben hivatalosan kiment dolgozni Németországba. Mielőtt kiment, havonta hetven márkát keresett a nagykárolyi öntödében mint karbantartásvezető. Mindenért ő felelt. Kiment Németországba, ahol 1873 márka volt a havi fizetése. Németországban sikerült olyan munkahelyet kapni, ahol a szakmájában, a fémmegmunkálásban dolgozott. Ezt szerencsének hívják az életben. Nagyon jól érezte magát, hiszen elmagyarosított sváb származású. Nagyapja, aki visszatért a szovjet fogságból, megtiltotta a családban a német és a sváb nyelv használatát. Egy idő után Németországban teljesen átérezte azt, hogy onnan származik. Tetszett neki az a mentalitás és sok minden, de tudta, hogy nem fog végleg ott maradni. Most úgy érzi, jól döntött, hogy visszajött. Ismerősök közt él, ha találkozik az utcán emberekkel, kezet fog velük. A mai iskolákkal kapcsolatosan Steiger elmondta, hogy az egyik szatmárnémeti szakiskolában, ahol a városnak képeznek szakmunkásokat, az iskola bejáratánál lévő hirdetőtáblán hatalmas hirdetés van kirakva, hogy hova lehet menni Németországba dolgozni. Hol élünk? A tanügy tudatában van annak, hogy mit csinál? Hogy engedhet meg magának ilyet egy iskolaigazgató vagy bárki? — vetette fel Steiger.

Knecht Csaba sem látja jónak, ha hirdetik a külföldi munkalehetőségeket, de meggyőződése, hogy a fiatalok hozzáférnek az információhoz, így akár azt is mondhatnánk, hogy a gyerekek ne tanuljanak nyelveket, mert kimennek külföldre. Azt is butaságnak tartja, hogy a gyerek ne tanuljon meg románul, arra hivatkozva, hogy ha kimegy, úgysem tudja hasznát venni. Nagyon sok gyerek éppen amiatt boldogul külföldön, mert beszéli a román nyelvet. Nem a szülő kell eldöntse, hogy a gyereknek mi a jó, a gyerek azt jobban tudja. A gyereket nem kell mindig gyerekként kezelni, hanem alacsony növésű felnőttként. Az első osztályos lányának azt mondta, hogy ha tetszik, ha nem, meg kell tanulni a mateket. Odaadott neki tizenkét példát, hogy oldja meg azokat, de a lánya nem volt hajlandó erre. Nem tudta, mit kezdjen vele. A mateket nem szereti, olvasni utál. Knecht Csaba rájött, hogy teljesen rosszul ül a lovon, neki kell megismerni a gyereket, megtudni, hogy mit szeret, és onnan kell elindulni. Rájött, hogy a gyerek szereti a keresztrejtvényeket. Olyan keresztrejtvényeket vásárolt, amelyekben matekpéldák voltak. Letette az asztalra, és azt vette észre, hogy vasárnap a gyerek hétszáz példát oldott meg, hogy tudja megfejteni a keresztrejtvényt. Szülői utasításra vasárnap aligha ült volna le matekpéldákat megoldani. Ugyanez volt az olvasással is. Az apa megfigyelte, hogy mit szeret a gyerek a televízióban, mit szeret az interneten, és olyan témájú rövid könyveket vett neki, majd amikor azokat megszerette, vett neki más könyveket is. Így van ez a kivándorlással is — mutatott rá Knecht Csaba. Nem nekünk kell megmondani, hogy a gyereknek hol a jó, hadd keresse és találja meg ő a helyét. De a szülőnek kötelessége úgy nevelni és támogatni, hogy a gyereknek minél több lehetősége legyen. Ha a szülő azt mondja a gyerekének, hogy menjen el Magyarországra, mert itt nem fog sikerülni a képességvizsga, akkor az a gyerek el fog menni. Knecht Csaba leült a gyerekével, és elmondta neki: mehet is, maradhat is. Ha elmegy, a román nyelvtudását bevágja a fiókba, és nem biztos, hogy valaha elő fogja venni. Három év alatt akár el is felejti, amit tud. Nem az a lényeg, hogy a gyereknek milyen jegyei vannak, hanem az, hogy a megszerzett tudását hogyan tudja hasznosítani. Nagyon sok szülő nem azon dolgozik, hogy a gyerekének jó legyen, hanem azon, hogy érvényesíthesse az akaratát. A szülő nem kell kimondja azt, hogy a gyereke maradjon itthon, hanem teljesen észrevétlenül kell éreztesse vele, hogy még mindig itthon jobb. Az is lehet, hogy a szülő rá tudja vezetni a gyereket arra, hogy neki mi a jó.

(folytatjuk)