A Beszélgetések testről és lélekről sorozatban ezúttal a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatal előadótermében szakértők és meghívott vendégek arról beszélgettek, mit jelent a ma embere számára, ha szülőföldjén marad, vagy ha külföldön vállal munkát és keres otthont.

A beszélgetésen részt vett: Steiger László vállalkozó, Knecht Csaba, a Polipol igazgatója, Gindele Imre, a Simion Bărnuţiu Technológiai Líceum igazgatója, Tóth Imelda vállalkozó, Tolnai István református lelkipásztor, Leitner Boglárka szociális referens, Kiss Barbara jogász, Enyedi Zsolt tanár, a Say Yes Alapítvány elnöke, Bogdan Georgescu kulturális igazgató, Várna Gyöngyvér pszichológus, Belényi Andrea magyartanár és Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Elek György bevezetőjében arra kérte a résztvevőket, hogy az elmenés-itthon maradás kérdést úgy közelítsék meg, hogy az előnyöket és hátrányokat is számba vegyék, már amennyire egy két-három órás beszélgetés során lehet. Különbséget kell tenni az otthon és a haza fogalmak között, kiemelve azokat a szerencsés helyzeteket, amikor az otthon és a haza egy helyen van. Ki az, kik azok, akik tehetnek valamit azért, hogy minél többen szülőföldjükön maradjanak? Mi ösztönzi az embereket — főként a fiatalokat — arra, hogy nyakukba vegyék a nagyvilágot és idegen kultúrákban próbáljanak egy szebb és jobb életet teremteni maguknak? — vetette fel a moderátor.

Gindele Imre úgy vélte, nagyon meg kell gondolni azt, hogy mit mond a szülő a gyereknek ebben a kérdésben, és milyen példa ő a gyereke számára. Azokból a huszonöt év alatti fiatalokból — akiknek az oktatásában Gindele is részt vett —, akik itthon maradtak, ugyanolyan vagy jobb emberek váltak, mint azokból, akik kimentek, véli Gindele. Elmondta, egy érettségi találkozón tapasztalta, hogy egy bizonyos osztálynak a harminc százaléka kiment Németországba, egy másiknak a harminc százaléka Magyarországra vagy máshova. A beszélgetés során mindenki egyetértett abban, hogy azok, akik itt maradtak, nem élnek rosszabbul, de nyugodtabban. Gyakran mondjuk azt, hogy a mai világban nagyon nehéz, nem lehet, nincs lehetőség. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt valóban másak voltak a lehetőségek, nehezebb volt az indulás. Azóta nagyon megváltozott a világ. Nagyon megváltoztak a munkakörülmények ahhoz képest, hogy milyen volt régen az Unióban és milyen a mai cégeknél. Nem jó azt a példát felhozni, amit gyakran hangoztatnak szülők gyerekeik pályaválasztásakor: milyen munkahely az, ahol hideg van és összepiszkítják a kezüket és a ruhájukat? Nyolcadikos diákoknak és azok szüleinek gyakran elmondja Gindele, hogy próbáljanak számolni. Egy kezdő szakmunkás, ha megkapja a minimálbért, szülei biztosítják számára a lakást és az élelmet, már elkezdheti az életet. Ugyanez a fiatal Németországban valamivel többet keres, de nem olyan sokat, mint amennyiről sokan beszélnek. Kereshet többet, de ahhoz kell túlórázni, szombaton és vasárnap is dolgozni. Elég sokan visszajönnek, mert megtapasztalják, hogy nem olyan ott az élet, mint amilyennek megrajzolják. Vannak viszont olyanok is, akik nem jönnek vissza, ott kínlódnak abban a reményben, hogy a gyerekeiknek jobb lesz.

Ha egyre több jel utal arra, hogy máshol sem jobb, mégis miért mennek el sokan? — tette fel a kérdést Elek György.

Knecht Csaba mindkét oldalon szerzett tapasztalatot. Volt egy időszak, amikor Németországban dolgozott. A kettő közötti különbség abban van, hogy ha valaki elmegy külföldre, előre kell tudnia, hogy nincs ott a család, nincs senki a környezetéből. Akik magányosan mennek el, ott is magányosak lesznek, nincs mit kezdjenek a szabadidővel. Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Pluszmunkát vállalni. Ott, ahol az ember egyedül van, a legrosszabb nap a vasárnap, mert a semmittevésben folyamatosan hazagondol, erősödik benne a honvágy. Az ilyen emberek számára nem gond az, ha 12–16 órát dolgoznak naponta. Így lehet többletkeresethez jutni. Azok számára, akik itthon maradnak, problémát jelent, ha egy sürgős munka esetén a nyolcórás munkaidő után még egy-két órát ott kell maradni. Külföldön nem számítanak a körülmények, itthon viszont mindenki szeretne jó családi hangulatban, kényelmesen élni. Külföldön a munkaidő kitolódik, a munkaidő kitolásával lehet több pénzt keresni. Az, aki Németországban nyolc órát dolgozik és szombat-vasárnap szabad, sokkal kevesebb pénzt keres, abból nem lehet spórolni.

Tolnai István arra a kérdésre próbált választ adni: vajon miért mennek ki a fiatalok? A lelkipásztor szerint nagyon sok minden motiválja őket, elsősorban a meggazdagodás vágya. Nagyon sokan olyan álomban ringatják egymást, amiről később belátják, hogy nem úgy működik. Sokan elindulnak bizonyos álmokkal, eltervezik, hogy milyen gazdagok lesznek, milyen jól fognak élni. Tolnai többször volt külföldön és azt tapasztalta, hogy ott sincs a kerítés kolbászból. Elmondta, hívták Los Angelesbe, majd Belgiumba lelkésznek, de nem ment el. Nem azért, mert nem volt elég bátor, hanem azért, mert úgy érezte, nem tudja itt hagyni ezt a földet. Nagyon sokan vannak, akik a saját egyéni vágyaik helyett megpróbálják a közösségi életben látni a továbbélést, többet jelent számukra a család, mint a bizonytalan meggazdagodás. Nagyon fontos az, hogy mi kell az embernek. Mire vágyik, mivel elégszik meg? Ha megelégszik azzal az életmóddal, ami Kelet-Európára jellemző, akkor nem kell elmenni. Ha nem elégszik meg, és elmegy, vajon eléri-e a célját? Elgondolkozhatunk azon is, hogy ha a migránsválság tovább tart, akkor egy idő után hol fog tartani Nyugat-Európa. A lelkipásztor elmondta, svédországi ismerősei mesélték, hogy míg korábban száz eurót kaptak egy bizonyos munka elvégzéséért, ma már ugyanazt a munkát a litvánok harminc euróért vállalják el…

Mi lehet az oka annak, hogy az emberek a gazdagságot mindig a pénzben mérik? — kérdezte Elek György.

Tóth Imelda szerint ez neveltetéstől és a szülői mintától függ. Nagyon fontos, mit hoz a gyerek a tarsolyában otthonról. A másik dolog az, hogy sokan ki akarják próbálni, mire képesek. Az egyén számára az a fontos, hogy megtalálja a helyét a társadalomban. Sokan ezt a helyet külföldön keresik. Vagy sikerül nekik, vagy nem. Tény az, hogy mi itt annyival szegényebbek leszünk, amennyien elmennek. Nem mindenki egyformán kötődik a szülőföldjéhez. Tóth Imelda elmondta, a cégénél voltak olyan alkalmazottak, akik kimentek dolgozni Németországba, de két év múlva visszajöttek, mert ott nem tudtak beilleszkedni. Nagyon fontos az, hogy egy gyerek milyen családban nő fel, hol jár iskolába, milyen lelki nevelésben részesül. Erkölcsi értékrend nélkül nem lehet élni. Egy ember számtalan módon tudja magát kiteljesíteni, minden egyén másként gondolkozik, nem lehet valakit elítélni amiatt, mert próbálkozik külföldön, s ha esetleg nem sikerül, visszajön. Ezeket az embereket segíteni kell abban, hogy munkához jussanak és újra beilleszkedjenek — magyarázta Tóth Imelda. A vállalkozó azt is elárulta, hogy ő is mehetett volna külföldre, mint ahogy azt nagyon sok iskolatársa tette, de itt maradt, nem bánta meg, és elégtétel számára, amikor látja, hogy azoknak sem jobb, akik elmentek. Sajnos az embereknek az érzelmi világukkal van probléma, és ez az érzelmi világ egyre jobban gyengül. A Tóth család gyerekei egyébként külföldön tanulnak, de remélhetőleg nem fognak kint maradni, hanem minőségi tudást akarnak szerezni, amit majd itt fognak hasznosítani. Nagyon sok olyan fiatal is van, aki azért megy külföldre tanulni, mert a barátai és a rokonai is mennek. Ez már nyájszellem.

Enyedi Zsolt szerint minden döntés egyéni, ám mégis észlelhetők bizonyos trendek. A fiatalság nem homogén, hanem inkább többrétegű. Létezik egy „elit”, amelynek tagjai jó mintát kaptak, és olyan értékrendjük alakult ki, ami segít abban, hogy ne tévedjenek el. Mindenki másért megy el. Van, aki divatból vagy azért, mert elment a szomszédja vagy a barátja is, vannak, akiknek komoly céljaik vannak. Van, akit küldenek, van, akit nem marasztalnak. A kérdés alapvetően az értékrend, az a bizonyos tizennyolc év, amit otthon kapott. Ez a legfontosabb tényező, hiszen mindenki követi a szülei példáját, ha akarja, ha nem. Egy másik tényező az iskola, ahol a pedagógusoknak óriási a felelősségük. Ők viszont nem tudják átlépni az árnyékukat, mert komoly gondok vannak a tantervvel, az érettségi követelményekkel és általában az egész oktatási rendszerrel. Sokat lehetne és kellene beszélni arról, hogy ez miért ilyen, és milyen lehetne vagy milyennek kellene lennie. Véleménye szerint az elméleti és a gyakorlati kérdést együttesen kellene megoldani. Régebben az elméleti iskolák kétkezi szakmára is oktattak, ma van, ahol tanítanak szakmát, de nem biztos, hogy mindenki leérettségizik. Mi az érték? Mihez mi kell? Legjobb lenne a kettőnek a helyes arányát alkalmazni. Azért fontos a bizonyos tizennyolc év, mert akkor alakul ki, hogy mi a cél, mit is követünk valójában. A minél nagyobb BMW-t vagy a családi otthon meghittségét. Ezt nagyon nehéz megteremteni, külföldön nem is nagyon lehet. A mi hagyományunk az, hogy védjük a gyerekünket, és ha csak lehet, mindent megadunk neki. Nyugaton tizennyolc éves korában a gyereket „kizavarják” az életbe, hogy dolgozzon és éljen meg egyedül. Úgy tűnik, a Nyugat talán egy kicsit életre nevelőbb. Ott korán meg kell tanulnia a fiatalnak, mit jelent kifizetni a számlákat. Közben a mi fiataljaink nagy része valamilyen álomvilágban él még mindig. Az idősebbek a kommunizmusban azt álmodták, hogy a Nyugat egy színes katalógus. Akkor ezt sokan el is hitték. Azok, akik akkor mentek el, abba a világba besimulva ma elég jól vannak. Most elmenni viszont egészen más. Könnyű rálátni arra, hogy ma nagyon nem ugyanaz elmenni Németországba, mint az 1980-as években. Ma, ha valaki elmegy, távol az otthonától hajlandó vasárnap is tizenhat órát dolgozni, és így ő lesz a kapitalizmus ideális munkaereje. Igaz, ezért megfizetik, de ennyi. Meg kell közben azt is értenünk, hogy ha arra szeretnénk nevelni gyermekeinket, hogy ne menjenek el, annak egy módja lehetne az is, hogy menjenek el, de jöjjenek is vissza. Hiába mondjuk, hogy ott rossz. Hagyni kell, hogy idős és fiatal a saját bőrén tapasztalja meg, mi a valóság. A fiatalok nevelésének és fejlődésének fontos eleme a felvilágosítás. Nem katasztrófa az, ha egy fiatal azt mondja, hogy kimegy külföldre dolgozni, ha közben fejlett az értékrendje, mert akkor egy-két év múlva komoly életviteli, önértékelési, önfenntartási tanulságokkal, egyszóval nagy adag élettapasztalat birtokában tér majd vissza. Egy másik kultúrát valójában csak az tud igazán megismerni, aki benne él. A turistautak nem fedik fel az országok igazi arculatát. Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, akárhogy is nézzük, bármit is gondolunk a nyugati vagy a keleti kultúra, az itthoni vagy külföldi oktatás válságáról, a szakmai és az elméleti ismeretek megszerzése mellett nagyon fontos a nyelvtanulás. Egyszóval óriási szerepe lenne a nyelvtanulásnak és az idegen kultúrák megismerésének abban, hogy ez az álomkép reálisabb legyen. Legalább annyira fontos azonban a román nyelv alapos elsajátítása is. Ennek hiányát azok is fogják érezni, akik azért mennek Magyarországra tanulni, mert nem boldogulnak jól a román nyelvvel. Ez így lesz akkor is, ha nem akarnak visszajönni, hiszen csak előnyére válhat valakinek, ha ismeri egy szomszédos ország nyelvét. Ha viszont visszajönnek, akkor nyilvánvalóan hátrányos helyzetbe kerülnek.

Gindele Imre elmondta, nem mondja, hogy a tanügynek nincsenek hiányosságai, de ugyanolyan hiányosságai vannak az egyházaknak és a családoknak is. Ha egy családban úgy alakulnak a dolgok, hogy a szülők nincsenek együtt a gyerekeikkel, nem töltenek együtt minőségi időt, akkor érthető, hogy nem működnek a dolgok. Nagyon sok szülő azt hiszi, nem számít az, hogy mit lát a gyerek. Hogy mégis mennyire fontos, az csak a felnőttkor kezdetén észlelhető. A szülő-gyerek viszony nem akkor kell kialakuljon, amikor megtörténik a baj és meg kell oldani a problémákat. A szülő-gyerek kapcsolat egy életen át tartó történet. A gyerek értékrendjét a szülők határozzák meg, s ha ez az értékrend nem megfelelő, a felelősség a szülőket terheli.

A továbbiakban szó esett az életre való nevelésről. Enyedi Zsolt szerint a nyári vakációt össze kellene vonni a diákmunkával. Valahol dolgoznának a gyerekek, közben nyelveket tanulnának. Gindele Imre hozzáfűzte: száz szülőből hetvenöt-nyolcvan nem engedné el a gyerekét dolgozni. Tóth Imelda ennek kapcsán úgy vélte: előbb a szülőket kellene megnevelni.

(Folytatjuk)