1989. december 22-én éjjel sokan jóhiszeműen hittek az igazi változásban. Más volt a hatásuk a televíziós közvetítéseknek és más annak, ami a helyszíneken volt tapasztalható. Harminc év sem volt elég, hogy eldőljön: forradalom volt, terrorizmus vagy színjáték? Úgy tudtuk: a katonaság átállt, a szekusok megértették, vesztett ügyet nem érdemes védeni. 1990. január 8-án jöttünk rá, hogy a decemberi események abszolút győztese nem a „nép” volt, hanem a szekusok, akik átalakultak, más szabályok szerint kezdtek el tevékenykedni, és azóta is ők irányítják az országot, annak mindenkori politikusait. 1989 decemberében elindult egy hamis történelem. coque iphone 5 Csak most értjük meg, nem a sors adta szerencsének volt köszönhető, hogy a televízióban közvetített, a legkeményebb háborús filmekhez hasonló képeken láthatók és hallhatók voltak a géppisztolysorozatok, az erkélyen álló politikusokra pedig senki nem lőtt sem a terroristák közül, sem a Ceauşescu-rendszert megvédeni akarók közül. Folyton a terrorveszélyre és a szekusok támadására figyelmeztettek, a pulóveresek — akkor úgy nevezték a karzaton majd a tévékamerák előtt ülőket — biztonságban szónokoltak az erkélyről. Hogy kik lövettek és kik lőttek, hivatalosan ma sem tudjuk. Mára már kezd egyértelművé válni, hogy nem a nép becsületét akarták megmenteni, hanem a Nyugat biztatására úgy akartak rendszert váltani a pártállam vezérei, hogy a kezükben maradjon a hatalom. coque autres huawei Ma már átlátható, hogy a kegyetlen diktátor és gonosz felesége az akkori pártkatonák és a szekusok támogatása nélkül tehetetlen kis nyuszik lettek volna. Azok, akik védték — mert megérte nekik —, túl gyorsan és túl könnyen feláldozták őket, amikor úgy látták, hogy a diktatúra már korszerűtlenné vált, egy szabadabb világot kell kialakítani, a nagy lehetőségek világát. MEGEMLÉKEZÉSEK. Minden évben szerveznek rendezvényeket, megemlékezéseket az 1989-es események tiszteletére. coque huawei p10 Évről évre kevesebben vannak azok, akik megélték az akkor történteket, és köztük is kevesen vannak, akik valójában tudják, hogy mi volt a megrendezett színjáték és mi a spontán valóság a forradalomnak kikiáltott megmozdulásokból. Azok számára, akik később születtek, már minden történelem, kénytelenek elfogadni azt, amit elmesélnek nekik, amit megtanítanak számukra. Számukra már történelem az, ami 1989 decemberében történt, a történelmet pedig a történészek ideológiák, politikai hovatartozás és sokféle érdek szerint értelmezik, magyarázzák, népszerűsítik, írják. Hivatalos rendezvényeken már nem mindig említik Tőkés László nevét, Temesvárról is egyre kevesebben beszélnek, megpróbálják úgy eladni a történetet, mintha minden Bukarestben dőlt volna el, mintha minden a fővároshoz kapcsolódna. Román részről ez nem meglepő, hiszen Románia történelméből is hiányoznak évszázadok, sok az ugródeszka, sok az elhallgatott és a kreált esemény. Minden évben, amikor az 1989 decemberében történt eseményekre emlékezünk, különböző emberekben különböző gondolatok fogalmazódnak meg azzal kapcsolatosan, hogy mit is jelentett akkor és mit jelent most az úgynevezett idézőjeles forradalom. MA MÁR TUDJUK, hogy 1989-ben a román nép rég megelégelte a Ceauşescu-rendszert, de nem a nép robbantotta ki a forradalmat, hanem külső és belső érdekek használták fel a titkosszolgálatok, a hadsereg és ki tudja még milyen szervek ügyeskedőit. A rendszerváltás idején szabadságot, jogokat, jólétet és minden egyebet ígértek a magukat rendszerváltóknak nevező új hatalom vezérei. coque samsung Valóban történtek változások, de nagyon sokan jogosan mondják: „Én nem ezt a lovat akartam.” Nagyon sok minden inkább más lett, mint jobb. Nem mondhatjuk azt, hogy a többpártrendszer nem jobb, mint a diktatúra, de ezt a rendszert is érdekeket képviselő, rejtett diktatúra irányítja. Sok mindent nem tudunk még az idézőjeles forradalomról. Az idősebbek, akik még szeretnének választ kapni néhány kérdésre, már elmenőben vannak, a fiatalokat pedig egyáltalán nem érdekli a múlt — talán a jövő sem —, számukra az a fontos, hogy mi van ma. HASONLATOK. Az idősebb emberek össze tudják hasonlítani a múltat és a jelent. Nagyon sok szempontból most jobb mint régen volt, de gyakran elgondolkodunk: mennyit kell még várni, hogy Románia valóban jogállam legyen, hogy ne kelljen minden alapvető életfeltételért külön-külön megküzdeni, ami minden embernek egyformán kijár(na)? Ennyi év után még mindig nagy az elégedetlenség, de ma is mindenki mástól várja a változást, ma is csodára várnak az emberek. Ennyi év után még mindig azt akarja a többség, vagy még mindig arra vár, hogy jöjjön valaki, és mondja meg, mit és hogyan kell tenni, hogy megvalósuljanak végre az 1989. decemberi álmok. FIATALOK. coque huawei p9 És most megint visszatérek a fiatalokhoz, akiknek nincsenek 1989-es álmaik. Ők vajon mit akarnak? Mert nem az a lényeg, hogy az idősebbek mire emlékeznek, hanem az, hogy a fiatalok mit kapnak tőlük útravalóul, milyen látásmódot, hogy megtanulják, milyen utat érdemes választani. Visznek-e valamit tovább a múltból, vagy elindulnak gyökértelenül, otthontalanul, hit nélkül, telítetlen, meg nem fogalmazott vágyakkal? Ez valahol az idősek felelőssége is, mert egy idézőjeles jelent raktak össze számukra, melynek alapja nem szilárd, útjai bizonytalanok. JÓSLAT VAGY RÁLÁTÁS? Az 1989-es romániai decemberi forradalomra (?) — vagy nevezze mindenki ahogy akarja —, és az akkori eseményekre emlékezve, elkerülhetetlenül eszembe jutnak Silviu Brucan, a Nemzeti Megmentési Front egyik alelnökének szavai, aki 1990 elején azt mondta: körülbelül húsz évnek kell eltelnie, ameddig Románia demokratikus országgá növi ki magát. Mindenki mosolygott ezen a kijelentésen: „hadd beszéljen a kis öreg, hiszen ő is a Ceauşescu-korszak neveltje, majd mi megmutatjuk”, mondogatták többnyire azok, akik szintén a kor szellemében éltek és azt hitték, hogy egyik napról a másikra meg lehet reformálni egy mélyen gyökeresedett, vastag törzzsel, összefonódó ágakkal rendelkező rendszert. Akkor még Brucan sem mert beszélni a jogállamról, bizonyára abban még hosszabb távon se hitt. Igaz, hogy ma már az ő nevét sem említik a megemlékezéseken és ma sem tudjuk, hogyan történt Milea-tábornok halála, mint ahogy azt sem, hol van Bukarest főteréről az emlékére állított márványtábla. FÉLELEM. coque huawei p20 Az akkori események idején és az azt követő időszakban az emberek nagy része még félt, de hittek és reméltek. Harminc év után nagyon sok minden megváltozott, ki-ki saját életén és sorsán érzi és tapasztalja ezeket a változásokat. Mondhatnánk azt is, hogy modernizálódott a múlt. A titkosszolgálatok hatalma és eszközei sokszorozódtak, a lehallgatások és a megfigyelések nyíltak és a mi hozzájárulásunkkal történnek. Az emberi mentalitás keveset változott, sem az egyének, sem a közösségek nem vállalják a nyílt véleménynyilvánítást és nem állnak ki a jogaikért. Továbbra is a politikum kezében van a hatalom, azoknak a pártoknak az irányítása alatt, akik sokszor úgy képviselnek közösségeket, hogy meg sem hallgatják a véleményüket. REMÉNYEK. 1989 karácsonyakor mindenki úgy érezte, hogy bekövetkezett a csoda, eljött a Megváltó, adottak a feltételek egy emberhez méltó világ, egy emberhez méltó élet kialakításához. Akkor még volt remény, ami hamar szertefoszlott. Nem mondhatjuk azt, hogy bizonyos szempontokból most nem jobb, de gyakran elgondolkodunk: mennyit kell még várni, hogy Románia valóban jogállam legyen? Hogy ne kelljen minden alapvető életfeltételért külön-külön megküzdeni, mert az minden embernek egyformán kijár. Elmondhatjuk azt, hogy 1989-ben az ország népe nehezen viselte már az elnyomást, de nem az elnyomott nép robbantotta ki a forradalmat. Harminc év után még mindig nagy az elégedetlenség, de ma is mindenki mástól várja a változást, ma is csodára várnak az emberek. Képviseleti demokráciában élünk, a többség dönt, a többségé a hatalom.