Az 1989-es romániai decemberi forradalomra (?) — vagy nevezze ki hogy akarja — és az akkori eseményekre emlékezve elkerülhetetlenül eszembe jutnak Silviu Brucan, a Nemzeti Megmentési Front egyik alelnökének szavai, aki 1990 elején azt mondta: körülbelül húsz évnek kell eltelnie, ameddig Románia demokratikus országgá növi ki magát. Mindenki mosolygott ezen a kijelentésen: „hadd beszéljen a kis öreg, hiszen ő is a Ceauşescu-korszak neveltje, majd mi megmutatjuk”, mondogatták többnyire azok, akik szintén a kor szellemében éltek, és azt hitték, hogy egyik napról a másikra meg lehet reformálni egy mélyen elgyökeresedett és vastag törzzsel, összefonódó ágakkal rendelkező rendszert. Akkor még Brucan sem mert beszélni a jogállamról, bizonyára abban még hosszabb távon se hitt. Igaz, hogy ma már az ő nevét sem említik a megemlékezéseken, és ma sem tudjuk, hogyan történt Milea tábornok halála, mint ahogy azt sem, hol van Bukarest főteréről az emlékére állított márványtábla. Erre bizonyára sokan megjegyzik: ha csak ennyi fel nem tárt titka lenne az 1989 decemberi eseményeknek!

Az akkori események idején és az azt követő időszakban az emberek még féltek, de hittek és reméltek. Huszonhét év után nagyon sok minden megváltozott, ki-ki saját életén és sorsán érzi és tapasztalja ezeket a változásokat. Mondhatnánk azt is, hogy modernizálódott a múlt. A titkosszolgálatok hatalma és eszközei sokszorozódtak, a lehallgatások és a megfigyelések nyíltak és a mi hozzájárulásunkkal történnek. Az emberi mentalitás keveset változott, sem az egyének, sem a közösségek nem vállalják a nyílt véleménynyilvánítást és nem állnak ki a jogaikért. Továbbra is a politikum kezében van a hatalom, azok a pártok irányítanak, amelyek sokszor úgy képviselnek közösségeket, hogy meg sem hallgatják azok véleményét.

1989 karácsonyakor mindenki úgy érezte, hogy bekövetkezett a csoda, eljött a Megváltó, adottak a feltételek egy emberhez méltó világ, egy emberhez méltó élet kialakításához. Akkor még volt remény, ami hamar szertefoszlott. Nem mondhatjuk azt, hogy bizonyos szempontokból most nem jobb, de gyakran elgondolkodunk: mennyit kell még várni, hogy Románia valóban jogállam legyen? Hogy ne kelljen minden alapvető életfeltételért külön-külön megküzdeni, mert az minden embernek egyformán kijár. Elmondhatjuk, hogy 1989-ben az ország népe nehezen viselte már az elnyomást, de nem az elnyomott nép robbantotta ki a forradalmat. Huszonhét év után még mindig nagy az elégedetlenség, de ma is mindenki mástól várja a változást, ma is csodára várnak az emberek. Képviseleti demokráciában élünk, a többség dönt, a többségé a hatalom. Huszonhét év után még mindig ezt akarja a többség, vagy még mindig arra vár, hogy jöjjön valaki és mondja meg, mit és hogyan kell tenni, hogy megvalósuljanak végre az 1989. decemberi álmok?

Elek György