Önfeledt nevetés kísérte, hatalmas taps követte a Ludas Matyi Szatmárban bemutatóját. Mindenkinek másért tetszett.

Nem a Fazekas Mihály által feldolgozott mese: az túl messze esett volna ettől a gyereknemzedéktől. Nem is a múlt századbeli magyar falut Móricz Zsigmond realizmusával ábrázoló, fanyar humorú történet. Zenés-táncos népszínmű még úgy se. Talán olyasmi, ami műfajilag nem is létezik. Önfeledt és jókedvű, kortalan játék, amelyben élő, hús-vér emberek indulnak el jelképes utakon, történnek velük mesébe illő dolgok. Egyszerre működnek a mesék törvényei és a színházzal szemben támasztott elvárásaink: a gyarlóságainkat frissen, szellemesen kifigurázó görbe tükör, a pergő, fordulatos cselekmény, szemet gyönyörködtető látvány és mindenki megelégedésére szolgáló végkifejlet. Ami végig lekössön, szórakoztasson kicsit-nagyot egyaránt, úgy legyen hiteles, hogy elevenbe se vágjon, de azért mégse legyen olcsó giccs. Lehet, Bessenyei Istvánnak eszébe se jutott mindezt fontolgatni, egyszerűen csak ismeri a színpad lehetőségeit és a nézőket. A lényeg az, hogy sikerült neki száraz lábbal végigmenni a mesék tengerbe vesző útján.

Az előadás az előcsarnokban kezdődik, a néphagyomány jelképes télűző bábuégetését idéző énekkel, tánccal. És amikor mindenki azt lesi, milyen trükkel fogja a rendező megoldani a gonoszt jelképező bábu megelevenedését, majd az előadás végén Döbrögi bábuvá változását, jön a meglepetés. Nincs trükk. Ha játszótársak akarunk lenni, használjuk a képzeletünket.

Mert működik

És a sosem-volt módszer hibátlanul működik jó két órán át. Pergő ritmusú, ötletgazdag rendezés, fegyelmezett összjáték és koreográfia, jóízű színészi játék segíti. Döbrögi (Nagy Orbán) és Kobak (Gaál Gyula) páratlan párosa a legsavanyúbb nézőt is megnevetteti. Marosszéki Tamás Ludas Matyija egyszerre elkényeztetett mamakedvence, talpraesett népmesei hős és kedvese szavára kompromisszumot kötni hajlandó parasztlegény. Olaszt vagy németet játszó halandzsaszövege, mozgása fegyelmezett voltában is a kötetlen játék megannyi lehetőségét látszik hordozni. Méhes Kati, Kovács Éva és László Zita asszonyai néhány szóval, mozdulattal képesek megteremteni a Móricz Zsigmond korabeli falut, hogy aztán pillanatok alatt átemeljék a mese igazabb valóságába. Évi (Bándi Johanna) mese, valóság és romantika borotvaélén egyensúlyozva kedves, élő lányt formáz. Baráth Csaba végtelenségig leegyszerűsített kötél-díszletei tetszés szerint használhatóak az erdő fáitól kezdve mindennek, akár vásári körhintának vagy a táncosok kellékének is. A zene és tánc pedig szervesen ágyazódik a történetbe, színt, hangulatot, ritmust adva a közös játéknak.

Művészet-e ez? Nem tudom. Csak azt, hogy valami jó történt azon az estén a szatmári Északi Színházban. Kaptunk valamit, ami nagyon hiányzott sokunknak. S amire mostani gyerekek sokasága emlékszik jó érzéssel hosszú évek múltán is, ha „rendes” nézővé növekedik.

Báthory Éva