Irinyben született 1947 március 4-én, a sokáig elzárt kis faluban, amelyre mindig büszke volt és örömmel tért vissza, amíg szüleit meglátogathatta. Sokat mesélt arról, hogy milyen értékeket hozott szülőfalujából, mit kapott gyermek- és ifjúkorától.
Középiskoláit Nagykárolyban végezte, majd magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szerzett a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Nem lett tanár, hiszen korán megmutatkozott írói tehetsége. 1968-tól a Gál Gábor Kör ifjúsági vezetője lett. 1971–73 között a Brassói Lapok belső munkatársaként kezdte pályafutását, majd a Szatmári Hírlaphoz került belső munkatársnak. Ő szerkesztette a Jelen című ifjúsági rovatot, s a 70-es években a szatmári Irodalmi Kört irányította.
1990-ben a Szatmári Friss Újság főszerkesztő-helyettese lett. Újságíróként gyakran járt falvakra, ott érezte igazán jól magát, azok között az emberek között, akik még próbálták megőrizni a régi életformát, ami évszázadokon át alakult ki és jól működött.

Verseit az Utunk, Igaz Szó, Echinox, Ifjúmunkás, Előre, Hargita és Bányavidéki Fáklya közölte. Egyetlen, A fegyverkovács beszéde című kötetében megjelent verseinek hangja a csendes, de konok töprengőé, ez eredményezi az apró dolgok átpoetizálását.
Azok közé tartozott, akik azt vallották, hogy verset sokan írhatnak, de a költészet líráját kevesen tudják megpengetni. A minőség volt számára az egyetlen mérce. Ismerte a nagy klasszikusokat, mércét állított és Szilágyi Domokossal együtt vallotta: „Aki alkot, visszafele nem tud lépni –/ s ha már kinőtt minden ruhát,/ meztelenül borzong a végtelen partján,/ míg fölzárkózik mögé a világ.”
Nyugdíjba vonulása után végleg visszavonult, végleg abbahagyta az írást, hiszen míg ő azt várta, hogy „felzárkózzon mögé a világ”, addig az egy számára idegen, elfogadhatatlan irányt vett.

Nyugodjon békében.