Dr. Pallai László 1937. augusztus 20.-án született a Máramaros megyei Ruszpolyánán, a hét testvér közül ő volt a legidősebb. Édesapja görög katolikus pap volt Csedregben. A Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen végzett 1962-ben, ezt követően több, mint hatvan évig élt hivatásának – ebből 45 éven keresztül a szatmárnémeti tüdőkórházban tevékenykedett.  Magas szakmai tudása és embersége révén egyike volt a legmegbecsültebb szakembereknek, kollégái és páciensei egyaránt tisztelték és szerették. 

Karrierje tüdőorvosként a marosludasi kórház tüdőgyógyászati osztályán indult, eközben a marosvásárhelyi tébécé-klinikán elmélyítette a radiológiai-radioszkópiai tudását, majd egy ideig külsős, ezután belsős munkatársa is volt a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemnek.

1973-tól Szatmár megyében folytatta tevékenységét: először a bikszádi tüdőgondozóban dolgozott, 1975 szeptemberétől pedig megkezdte a munkát a szatmárnémeti tüdőkórházban, ahol 2018 augusztusáig gyógyított. 1997-től 2003-ig a szatmári tüdőkórház igazgatója volt. 2002-ben nyugalmazták, de 2018-ig a tüdőkórházban dolgozott nyugdíjas orvosként. Tapasztalatának, szakmai tudásának nagy hasznát vették az egészségügyi intézményben, fiatalabb kollégái örömmel tanultak tőle. Hivatása gyakorlása során, több mint 6 ezer hörgőtükrözést végzett. 

„A gyógyítás nem mesterség, hanem hivatás” — vallotta egy, a lapunknak adott interjújában a szakember, aki a nyugdíjazását követően is aktív maradt, és tovább dolgozott a tüdőkórházban a szatmári közösségért, mindazokért, akik a segítségére szorultak. Fáradhatatlan orvos volt, aki a szabadidejében is sokat foglalkozott azzal, hogyan tudna javítani páciensei állapotán.

"— Én úgy vagyok — vonta le a következtetést Pallai László —, hogy szabadidőmben is sokat tűnődöm azon, vajon mi lesz egyik vagy másik problémás betegemmel, mit kellene tennem, hogy javuljon a helyzete. Ezért nem munka, hanem hivatás az orvosi tevékenység. Mindazt, amit életem során eddig elértem, elsősorban a Fennvalónak köszönhetem, az ő segítségével pedig feleségemnek, aki mindig mellettem állt. Nagy öröm az életünkben a két lányunk és eddig egy unokánk" – mesélte az interjúban.

Öt évvel ezelőtt abból az alkalomból kerestük fel, hogy akkor már negyven éve állt a szatmári közösség szolgálatában – ezzel a beszélgetéssel búcsúzunk:

Dr. Pallai László, a szatmárnémeti Tüdőkórház főorvosa 1962-ben szerzett diplomát a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Több városban is dolgozott, negyven éve a szatmárnémeti Tüdőkórház szakorvosa. Ebből az alkalomból kerestük fel.

„A gyógyítás nem mesterség, hanem hivatás” — vallja Pallai László tüdőorvos, aki a szatmárnémeti Tüdőkórházban negyven éve gyakorolja ezt a hivatást, de ezt megelőzően több más kórházban is dolgozott. „Ezt a hivatást nem én választottam — tette hozzá a nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendő szakorvos —, hanem édesanyám akarata volt, amit én nem bántam meg sohasem”.

Délutáni ügyeletben kerestem a kórházban. Amikor beléptem a folyosóra, ismerős asszisztensnőkkel találkoztam, ők kísértek az orvosi szobákhoz. Pallai László épp beteget látott el, amíg befejezte, dr. Varga Rita szakorvos mesélte el, hogy a negyvenéves évforduló alkalmából az osztály alkalmazottai meglepetésszerűen köszöntötték, kifejezve azt, hogy ők maguk is értékelik és elismerik a munkásságát.

A betegellátás után Pallai doktor úrral lementünk az ügyeletes szobába, ahol nyugodtan és összeszedetten mesélt életéről és pályafutásáról:

— Édesapám görögkatolikus pap volt, ő az akkori változások után nem állt át ortodoxnak, emiatt el kellett hagynia a parókiát, előbb raktárnokként dolgozott. A család Csedregben lakott, én a szintén pap Ulicsák Béla nagyapámnál laktam Szatmárnémetiben, az István téren, de nagyapámnak is el kellett hagynia a parókiát, és a Vörösmarty utcába költöztünk. Amikor befejeztem a hét osztályt, olyan iskolát kellett választanom, ahonnan minél hamarabb mehettem dolgozni, hogy segítsek a családot eltartani. Így került a választás a Magyar Pénzügyi Szakiskolára, ennek elvégzése után kihelyeztek Nagybányára a CEC-hez. Anyám mindenáron azt akarta, hogy menjek a teológiára, de az akkori törvények szerint csak az mehetett egyetemre, akinek az iskola megadta az ajánlást. Én ezt nem kaphattam meg, mert apám pap volt. Közben megjelent egy olyan rendelet, hogy akinek érdemi diplomája van (kiváló eredmény), az ajánlás nélkül is jelentkezhet egyetemre. Bejutottam, de bizonytalan volt, hogy miből fizetik szüleim a taníttatási költségeket. Mire az egyetemre kerültem, édesanyám is kapott nővéri állást, a család helyzete megengedte, hogy elmenjek, de elég szerény körülmények között élt a család. Számomra sokat segített az ösztöndíj, de voltak gimnazista tanítványaim is, akikkel délután foglalkoztam. Negyedéven már kaptam négyszáz lej havi fizetést, délelőttönként nyolc órától tizenegyig klinikákon dolgoztam, tizenegy órától mentem előadásokra, délután pedig gyakorlati órákra jártam. Két év után bent lakhattam a klinikán, kaptam ezerkétszáz lej fizetést és kosztot.

Közben kávéval és süteménnyel kínált. Tudta, hogy mikor érkezem, és fontosnak tartotta, hogy tudjon valamivel megkínálni. Ő még ahhoz a korosztályhoz tartozik, akiknek az apró figyelmességek sokat számítanak az emberi kapcsolatokban.

— 1962 őszén — folytatta a visszaemlékezést —, amikor elvégeztem a Marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetemet, választhattam, hogy körorvos leszek, röntgenes Balánbányán vagy tüdőgyógyász Ludason, Marosvásárhelytől hatvan kilométerre. Feleségem akkor volt hatodéves. Nem tudta letenni az ötödéves vizsgáit, mert 1961-ben megszületett az első lányunk, Márta, aki most a nagyváradi Ady Endre Líceumban angoltanárnő. Hogy közel legyek Marosvásárhelyhez, Ludast választottam. Először gyakornok voltam, Kolozsváron elvégeztem a szakképesítési tanfolyamot, egy ideig dolgoztam a marosvásárhelyi tüdőklinikán, majd Ludasra kerültem a tüdőgondozóba. 1973-ban Vasvári György hívott Bikszádra. Ott dolgoztam 1975. október 1-ig, amikor bekerültem Szatmárnémetibe és itt vagyok negyven éve. Kezdetben hetente kétszer jártam át Nagybányára, hogy megtanuljam a hörgőtükrözés technikáját. Tizenhárom éve vagyok nyugdíjas, de most is teljes normával dolgozom, van osztályom és ügyeletes is vagyok.

Pallai László az orvostudományban és az egészségügyi ellátásban végbement változásokról is beszélt. Elmondta, hogy a tüdőgyógyászat a belgyógyászatnak egy ága, de mint tüdőgyógyászat magába foglalja az összes tüdőbetegséget.

„Régebben nagyon sok TBC-s beteget kezeltünk, három éve a számuk csökken, de nő a más betegségek száma. Az orvosok száma nem nő, de a feladatok száma megháromszorozódik. A TBC-sek száma jócskán lecsökkent, ami részben az egészségügy munkájának az eredménye, másrészt pedig annak következménye, hogy az életkörülmények sokat javultak, bár nem fényes a helyzet most sem. A TBC nem csak a szegények betegsége, hiszen tehetős emberek is bekerülnek, akik túlhajtják magukat, nem pihennek, dohányoznak, nem törődnek az egészségükkel. Az évek folyamán változtak a kezelések, most néhány éve stabilizálódtak a különféle kezelési módszerek, ezekkel jó eredményeket lehet elérni, az új betegek nyolcvan százaléka meggyógyul. Legnagyobb probléma azokkal van, akik későn jelentkeznek kezelésre. Sok a visszaeső, akik nem tartják be a kezelési utasításokat, nekik kevés az esélyük arra, hogy újra meggyógyuljanak. Nagyon sokan nem hajlandóak változtatni az életmódjukon.

— Én úgy vagyok — vonta le a következtetést Pallai László —, hogy szabadidőmben is sokat tűnődöm azon, vajon mi lesz egyik vagy másik problémás betegemmel, mit kellene tennem, hogy javuljon a helyzete. Ezért nem munka, hanem hivatás az orvosi tevékenység. Mindazt, amit életem során eddig elértem, elsősorban a Fennvalónak köszönhetem, az ő segítségével pedig feleségemnek, aki mindig mellettem állt. Nagy öröm az életünkben a két lányunk és eddig egy unokánk.

Elek György