Sokat vitatkoztunk, sok mindenben nem értettünk egyet, de volt néhány dolog: a magyarság, a kisebbségi sors, a megmaradás kérdése, amiből nem engedtünk, és ha nem is egyformán láttuk a dolgokat, megtaláltuk a közös nevezőt. Sike Lajos, Lali bácsi, az Öreg Firkász vérbeli újságíró volt, szeretett ott lenni mindenhol, mindenről volt véleménye, mindenkivel tudott vitatkozni és érvelni, még akkor is, ha tudta, hogy elképzelései megvalósíthatatlanok. A kőszegremetei Széchenyi-megemlékezések az ő nevéhez fűződnek, azoknak sikerét senki nem vitatja. Az ő nevéhez fűződik a szatmárnémeti Széchenyi-szobor felállításának ötlete is, de ennek felavatását már csak a magasból figyelheti. Magunk előtt látjuk, amikor a nemzeti szalaggal átkötött papírdobozban gyűjtötte az adományokat, hogy a legnagyobb magyarnak, Szatmárnémeti díszpolgárának szobra legyen a megyeközpontban. Vitatkozott politikusokkal, közéleti személyiségekkel, egyszerű emberekkel, mindenkit meg akart győzni a maga igazáról, mint aki nem tudja, hogy az igazságnak nincs rangja a mai világban. Pedig ezt ő kellett tudja legjobban, hiszen átélt nehezebb és könnyebb korokat, átélte a kollektivizálást, a falurombolást, az észszerűtlen városépítést, és átélte a kérdőjelekkel telített rendszerváltást, majd az azt követő, egyre nagyobb bizonytalanságot hozó új kort, melyből mindmáig nem száradtak ki a régi gyökerek. Súlyos szívműtéte után sem tudott megnyugodni. Folyton rohant, terveket szőtt, könyvet adott ki, igyekezett befolyásolni a közvéleményt. Halálhíre megrendítette ismerőseit. Mindenki tudta, hogy beteg, de mindenki hitte, hogy van még számára rendelve élet. Közülünk való volt, egy úton haladt velünk, egyet akartunk, bár lehet, hogy néha másképp. Most elbúcsúzunk tőle, Szatmár megye legidősebb, de az utolsó percig aktív újságírójától.

Lali bátyám, nyugodj békében!

Elek György