Lollobrigida 1947-ben elnyerte a Miss Róma címet, 19 évesen fedezték fel — néhány kisebb szerep után rögtön az élre tört. A világhírnevet az 1953-as Afrika kincsei című filmhozta meg számára, amelyben a rajongott Humphrey Bogart oldalán játszott. Karakterei széles palettán mozogtak, 1956-ban Tony Curtis és Burt Lancaster mellett szerepelt artistaként a Trapéz című filmben, majd A párizsi Notre-Dame címû drámában Esmeraldát alakította.
Karrierje során olyan világhírű olasz rendezők rendezték, mint Vittorio De Sica, Mario Monicelli, Pietro Germi.

A Firenzei Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagjai közé választotta, a francia Művészeti és Irodalmi Rend lovagi fokozatával és a francia Becsületrend parancsnoka címmel is kitüntették. Több filmfesztivál életműdíjjal ismerte el, 2018 óta csillaga díszíti a hollywoodi Hírességek sétányát.

Az olasz filmsztárok nagy nemzedékének tagja

Luigina Lollobrigida 1927-ben született Subiacóban, egy hegyi kisvárosban, Rómától nem messze. Édesapja bútorasztalos volt, a szülők négy lányt neveltek fel a háborús évek nélkülözései közepette. Bár már korábban is modellkedett álnéven, szélesebb körben egy országos szépségversenyen fedezték fel, ahol a harmadik helyezést érte el. Az 1947-es Miss Italia verseny a második volt a háború után, és a sötét évek után könnyű szórakozásra szomjazó országban óriási figyelmet kapott – nem csak az első helyezett, hanem a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik is színészi karriert kezdhetett.

Lollobrigida ebben az időben a római Szépművészeti Akadémia hallgatója volt, ahol szobrászatot és rajzot tanult. Színészi karrierje kezdetéről később egy színes anekdotát adott elő: eszerint a római Cinecittà filmstúdió egyik talent scoutja fedezte fel, ahogy az akadémia bejárata előtt álldogált, és meghívta egy meghallgatásra. Ginának nem volt kedve elmenni, de végül mégis leült tárgyalni a filmesekkel, és azt mondta nekik: a felajánlott ezer líra helyett egymilliót kér a szereplésért. Azt hitte, kapásból nemet mondanak, de rábólintottak.
A valóság prózaibb lehetett, mert első filmes munkái teljesen jelentéktelen statisztálások és kisebb mellékszerepek voltak. A filmgyártás akkoriban indult újra az évekig menekülttáborként használt Cinecittàban, és Lollobrigida a munkákat kezdetben bizonyára egyszerű mellékkeresetként vállalta el. Megismerkedett viszont a tábor jugoszláv menekült orvosával, Milko Skoficcsal, és 1949-ben férjhez ment a hét évvel idősebb férfihoz. Házasságuk, amelyből 1957-ben egy fiú született, 22 évig tartott, és Lollobrigida életének legkomolyabb szerelmi kapcsolata volt.

Az évtized legnagyobb sztárjainak egyike 

A temérdek olasz szerep után akkor jött az áttörés, amikor az éppen mindenható hollywoodi iparmágnás, producer (és a későbbi Aviátor című életrajzi film alanya) Howard Hughes 1950-ben meglátott róla egy bikinis képet, amit egyébként a férje készített.
Hughes meghívta az ismeretlen olasz lányt Amerikába, de csak egy repülőjegyet küldött – a férjet nem akarta vendégül látni. Milko azonban elengedte: „Nem akarom, hogy egyszer a szememre vesd, nem hagytam, hogy karriered legyen” – mondta. Hughes két és fél hónapra biztosított a színésznőnek teljes ellátást egy Los Angeles-i szállodában, sofőrt, nyelvtanárt adott mellé, de Lollobrigida minden egyes nap visszautasította a közeledését. Lollobrigida élvezte a férfi társaságát, de tisztességes akart maradni: „Nagyon ártatlan voltam abban az időben. Később rájöttem, hogy milyen érdekes ember volt. Érdekesebb, mint a férjem.”

A férfi csak azzal a feltétellel engedte haza, ha aláír egy hét évre szóló szerződést, ami gyakorlatilag ellehetetlenítette a színészi karrierjét, ugyanis minden más stúdiónak horribilis összeget kellett volna fizetnie Hughesnak, ha Lollobrigidát szerették volna a filmjükben. Szerencsére az Európában forgatott amerikai filmekre nem vonatkozott a tiltás, így szerepelhetett az Olaszországban készült Afrika kincse (eredeti címén: Beat The Devil) című kalandfilmben, olyanok mellett, mint Humphrey Bogart és Peter Lorre, a forgatókönyvet Truman Capote írta, a filmet pedig John Huston (A máltai sólyom) rendezte. Hasonló kvalitású sztárok szerepeltek az 1956-os Trapéz című drámában, amiben Lollobrigida Burt Lancasterrel és Tony Curtisszel szerepelt, a filmet pedig Carol Reed (A harmadik ember) rendezte. 
Az ötvenes évek egyik utolsó, nagyszabású bibliai feldolgozásában (Salamon és Séba királynője) ő játszotta a címszereplő királynőt. A film hírhedt lett egyrészt egy mai szemmel eléggé visszafogott orgiajelenet miatt, másrészt pedig azért, mert a forgatás felénél meghalt a film sztárja és producere, Tyrone Power, akit le kellett cserélni Yul Brynnerre, és újraforgatni a Salamon királyról készült közelképeket.

A „XX. század Mona Lisája”

1954 augusztusában már a Time magazin címlapján szerepelt, az újságok a „XX. század Mona Lisájának” nevezték. A lapok sokat cikkeztek viszályáról az olasz mozi másik nagy alakjával, Sophia Lorennel. Lollobrigida később igyekezett úgy tenni, mintha ez teljesen alaptalan feltételezés lett volna, de akkoriban féltékenyen őrizte vezető szerepét a feltörekvő fiatalabb színésznővel szemben, és egyszer emlékezetes módon azt mondta, hogy ez olyan, mintha egy nemes versenyló egy kecskével versenyezne.

1960-ban férjével együtt átköltözött Olaszországból Torontóba, mivel otthon vitába keveredett az adóhatósággal, és férje még mindig nem kapott olasz állampolgárságot. A Life magazin a sztár tengerentúli életét bemutató képes riportjában úgy fogalmazott, hogy Lollo „a valaha felhozott legerősebb érv a liberális bevándorlási politika mellett”. Lollobrigida azonban nem sokáig maradt Kanadában, és sosem lett kizárólag hollywoodi színésznő, emlékezetes európai filmekben is játszott: az olasz–francia koprodukcióban készült A párizsi Notre-Dame-ban (1959) Anthony Quinn partnere volt, A törvény című filmdrámában Yves Montand-nal és Marcello Mastroiannival játszott együtt. A hatvanas években végig dolgozott, de már kevésbé emlékezetes filmekben, bár két komédiában is együtt játszott az évtized egyik legnépszerűbb férfi sztárjával, Rock Hudsonnal.

Aztán a hetvenes évek elején Lollobrigida filmes pályafutása zátonyra futott. Mindig is a közönségfilmek sztárja volt, nem halmozták el kritikai elismerésekkel, és negyven fölött már nem kérték fel olyan szerepekre, mint amiket korábban megkapott. 

A filmszerepektől visszavonult, fotóriporterként dolgozott

Élete második szakaszában fotóriporterként dolgozott, évtizedeken át járta a világot, és fényképezett. 1974-ben „nyolc kamerával, 200 tekercs filmmel, 10 pár vadonatúj kék farmerrel, egy hangtechnikussal, egy operatőrrel és egy amerikai barátnővel együtt” nekivágott Kubának, hogy az olasz Gente magazin megbízásából megörökítse a nyugati félteke egyetlen szocialista államát. Végül sikerült interjút készítenie Fidel Castróval, akivel majdnem két hetet együtt töltött, Lollobrigida éppen félmeztelenül napozott a barátnőjével a kubai szállodában, amikor először találkoztak. 
A cikkeiből és képeiből Italia Mia (Az én Olaszországom) címmel egy albumot is kiadott, ami elnyerte a legjobb fotókönyvnek járó Prix Nadart 1973-ban. Később újabb könyvei jelentek meg, az 1994-es World Of Innocence (Az ártatlanság világa) című albumnak Teréz anya írta az előszavát. 1976-ban dokumentumfilmet forgatott Indira Gandhiról, akinek személyisége lenyűgözte, 1973-ban pedig a Fülöp-szigetekre látogatott a diktátor felesége, Imelda Marcos meghívására, és annyira beleszeretett az országba, hogy a First Lady felkérésére két reprezentatív fotóalbumot is készített. (Lollobrigida minden jel szerint közömbös volt a politika iránt, és nem vette észre, hogy Castro vagy Marcos a hírnevét a diktatúráikat legitimáló PR-kampányokhoz használja fel.)

1980 őszén Lollobrigida fényképeiből kiállítást rendeztek a rangos párizsi Musée Carnavelet-ban. „Olyan szeme van, mint Cartier Bressonnak, tehetséges, teli van energiával, és a fényképei elsöprő erejűek. Igazán nagy művész” – lelkesedett a Le Monde. Lollobrigida érdeklődése idővel a szobrászat felé fordult, és egy tágas műtermet vásárolt magának Pietrasantában, Lucca mellett, ahol ideje jelentős részét töltötte (pazarul berendezett római és monte-carló-i villája mellett). Szobrot készített a sevillai világkiállítás olasz pavilonja számára, ami egy sas hátán lovagló gyermeket ábrázolt, és az ember és természet harmóniáját jelképezte. A Living Together című alkotást később szülővárosának, Subiacónak adományozta. Alkotásai több nemzetközi kiállításon szerepeltek, a kritikusok szerint Jeff Koons művészetével mutattak rokonságot.

Hírszerkesztő