Egyfelvonásos

 

Szereplők: 

UNOKA

NAGYAPA

PÉTER

JÁNOS

ANDRÁS

JAKAB

FORMANEK

PÉCSI

EGY FIATAL

RENDŐR

 

 

Erdőd, 1990. március 15. — A Petőfi-obeliszknél fiatalok és idősek gyülekeznek, hogy első alkalommal ünnepeljék szabadon az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének napját. A fiatalok az ünnepi műsort gyakorolják, az idősebbek a koszorúzási ünnepséget készítik elő. A színen Nagyapa Unokával sétál. Mivel a történet a múltban játszódik, ők valóban nem látják azt, ami körülöttük történik.

 

UNOKA: Nagyapa, ki hozta ide ezt a nagy követ?

NAGYAPA (az emlékműhöz fordul): Ez a kő már nagyon régen itt van, fiam. Nagyapáink és dédapáink azért állítottak ide emlékművet, hogy ha majd az utódaik itt járnak — mint ahogy most mi is tesszük —, ez az emlékmű juttassa eszükbe, hogy itt ismerkedett meg, és itt töltött el nagyon sok boldog percet Petőfi Sándor és Szendrey Júlia.

UNOKA: Az a Petőfi Sándor, aki a „Füstbe ment terv”-et írta?

NAGYAPA: Az, akinek nagyon sok terve füstbe ment. Mindmáig Petőfi az egyetlen magyar költő, akinek neve és költészete az egész világon ismert. Ő volt az, aki mindenki szabadságáért harcolt, és nem is akárhogy. Úgy harcolt, hogy az életét adta érte, de a szabadság még most sem jött el, Petőfi szabadságharca még mindig folytatódik.

UNOKA: Meddig tart a szabadságharc?

NAGYAPA: Ez az, amit nem tud senki. Én úgy gondolom, hogy addig, amíg ember él a földön, mert az ember kezdettől eldobta magától a szabadság lehetőségét. Káin és Ábel harcával kezdődött el a szabadságharc, és tart ma is. Azóta mindig voltak forradalmak, mindig voltak szabadságharcok, és azt hiszem, lesznek is. A forradalmak idején mindig nagy reményeket szőnek az emberek, a szabadságharcok sajnos mindig elbuknak, a történelem pedig ismétli önmagát.

UNOKA: Itt is voltak forradalmak és szabadságharcok?

NAGYAPA: Forradalomnak és szabadságharcnak nem nevezném, de érezhettük, hogyan fordul testvér testvér ellen, nemzet nemzet ellen, hogyan próbálták egyesek sárba taposni a jogot. Huszonnégy évvel ezelőtt, azt hittük, hogy egy hosszas szellemi szabadságharc és egy forradalom után végre mi is megemlékezhetünk Petőfiről, és arról a forradalomról és szabadságharcról, melynek kirobbantásában részt vett és aminek az áldozata lett. Ünnepséget szerveztünk, mert azt hittük, hogy szabadság van. Ó, de hol van a szabadság, hol volt akkor az ünnep? Ma már ott tartunk, hogy úgy emlékezünk arra a március 15-i ünnepre, mint egy elbukott forradalomra.

(Közben elkezdődik a huszonnégy évvel ezelőtti történet felidézése, NAGYAPA és UNOKA elkeveredik a tömegben.)

PÉTER (A háttérből érkezik, kezében egy iratcsomó a programtervezettel): Egy pillanatra próbáljon mindenki rám figyelni. Ha csak lehet, egyszerre egy beszéljen, hogy minden hallható legyen. Remélhetőleg sokan leszünk, mert jönnek Szatmárnémetiből és a környék falvaiból is. A lényeg az, hogy bebizonyítsuk, tudunk méltóságteljesen ünnepelni. Nem tudjuk bepótolni azt, ami negyven év alatt kimaradt, de örüljünk annak, hogy végre megemlékezhetünk.

JÁNOS (Mély komolysággal és megfontoltan): Az ifjúság gyönyörű műsort készített. A legnagyobb öröm számomra az, hogy nem sok segítségre volt szükségük. De így van ez, amióta világ a világ: amit megtiltanak, ahhoz jobban ragaszkodunk. Petőfi és Júlia életének erdődi szakaszát adják elő a fiataljaink.

PÉTER: Amikor megérkeznek a vendégek, elénekeljük a Távolból című megzenésített verset, meghallgatjuk a köszöntőket, és kezdődik a műsor. Beszélni fog a polgármester, valaki Szatmárnémetiből, közülünk a tanító bácsi, az előadást követően megkoszorúzzuk az obeliszket, majd a vár falán lévő emléktáblát.

ANDRÁS (egy idősebb tanár): Végül elénekeljük a himnuszt.

PÉTER: Nem lesz himnusz, annak még nincs itt az ideje.

ANDRÁS: Ezt mondták a régi rendszer elején is, addig vártuk, hogy eljöjjön az ideje, amíg börtönbe zárták, aki akár egy sort is elénekelt belőle. Most is addig fogunk várni, amíg újra betiltják?

PÉTER: Most nem fogják betiltani, de értsétek meg, a polgármester is megígérte, hogy itt lesz, előbb történjenek meg az első lépések, utána minden menni fog a maga útján. Ne legyen az, hogy provokálunk! Nyugodjon le ez a nap békésen, és a jövőben újabb lépéseket teszünk!

ANDRÁS: Tűzzünk kokárdát mindenkinek, legyünk méltók a márciusi ifjakhoz!

PÉTER: Épp azt akarom, hogy méltók legyünk. János, vezéreld a fiatalokat, legyen kész mindenki, nézd, hozzák a koszorúkat!

JÁNOS: A fiatalok tudják a dolgukat. Tudják századok óta. Sosem velük volt a baj, hanem azokkal, akik a forradalmak idején megjuhászkodtak, később pedig kisajátították a forradalmakat. Így lesz ez most is.

PÉTER: Nincs most idő jósolgatásra, foglalja el mindenki a maga helyét, és kezdődjön a műsor!

(Mindenki beáll a helyére, háttérből felcsendül A költő visszatér dallama. Jakab megdöbbent arccal rohan a központ felől, egyenesen Péterhez).

JAKAB: Mircea egy csoporttal azt szervezi, hogy megzavarják a rendezvényt, mit tehetünk?

PÉTER: Itt vannak a rendőrök, meg fogják akadályozni a zavargást. Mi oka lenne Mirceának zavart kelteni, hiszen ő a polgármester jó barátja. Ha velünk lesz a polgármester, nem fogja megengedni, hogy bárki is zavart keltsen.

JAKAB: Te nagyon jól tudod, hogy kik ezek. Azt mondják, el akarjuk venni tőlük az országot, hogy jönnek a magyarok, és magyar uralom lesz. Kell ennél jobb propaganda, hogy maga mellé állítsa a románságot?

PÉTER: Nem kell, de ők is tudják, hogy ez nem igaz.

JAKAB: Mircea tudja, hogy nem igaz, de azok, akiket hergel, nem tudják, azokkal bármit el lehet hitetni, főleg ha kapnak egy-két pohár pálinkát, azt pedig megkapták. Jelenteni kellene a megyénél, mindenre fel kell készülnünk.

PÉTER: A megyénél már véget ért az ünnepi műsor, bármikor itt lehet Formanek és Pécsi, a polgármester már itt kellene legyen, nem lehet, hogy nem jön el, ha megígérte.

JÁNOS: Készen állunk, kezdődhet a műsor.

JAKAB: Jönnek.

PÉTER: Kik jönnek?

JAKAB: Szatmárnémeti felől Formanek és Pécsi, a központ felől Mircea és az emberei.

JÁNOS: Most mit teszünk?

PÉTER: Elkezdjük a műsort. Mi nem akarunk senkit bántani. Mi emlékezni akarunk a forradalom hőseire. Egyformán akarunk emlékezni magyarokra és románokra. 1848. március 15-én az egész Európa fellázadt a szabadságért, a szabadságharcban ugyanazért a célért küzdött, mint ahogy Temesváron és Bukarestben 1989 decemberében.

JÁNOS: A fiatalokat hazaviszem addig, amíg nincs kockáztatva a biztonságuk.

JAKAB: Várjuk meg, mit mondanak Formanekék.

(Formanek és Pécsi lehangoltan érkezik)

FORMANEK: Szatmárnémetiben provokáció volt, nem tudtuk megtartani a megemlékezést. Egy felbujtott tömeg megakadályozta, hogy megközelítsük a Bălcescu-szobrot, a koszorúkat a római katolikus Székesegyháznál helyeztük el. Itt mi a helyzet?

PÉTER: Itt is provokáció készül. Kezdjük el mielőbb, amíg nem gyűlnek össze! Nem ilyen szabadságról álmodoztunk, nem ilyen egyenlőségről és nem ilyen testvériségről.

PÉCSI: Beszélek a polgármesterrel, hátha szót ért a szélsőségesekkel!

FORMANEK: Beszélni kell a rendőrökkel is, bár ki tudja, őket ki irányítja…

JÁNOS: A rendőrség és a hadsereg, amelyik a nép oldalára állt. Majd azok a szerencsétlen sorkatonák fogják elmesélni az átállás történetét, akik ott voltak azokban a napokban.

PÉCSI: Átmeneti időszak van, próbáljunk mindent úgy tenni, hogy ne találhassanak benne hibát.

FORMANEK: Kezdjük a műsort, a részleteket majd megbeszéljük!

(A fiatalok középen állnak, háttal az obeliszknek. A meghívottak — akik megjelentek — balra, a helyiek és azok, akik máshonnan érkeztek, szemben a fiatalokkal).

EGY FIATAL: Petőfi Sándor: A szabadsághoz.

Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!

Oly sokáig vártunk rád epedve,

Annyi éjen által, mint kisértet,

Bolygott lelkünk a világban érted.

Kerestünk mi égen-földön téged

Egyetlenegy igaz istenséget,

Te vagy örök, a többi mind bálvány,

Mely leroskad, egy ideig állván.

S mégis, mégis számkivetve voltál,

Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,

Szent nevedet bitóra szögezték,

Érkezésedet hóhérok lesték.

Megszünt végre hosszu bujdosásod,

Sírba esett, ki neked sírt ásott,

Bevezettünk, s uralkodás végett

Elfoglaltad a királyi széket.

Te vagy a mi törvényes királyunk,

Trónusodnál ünnepelve állunk,

Körülötted miljom s miljom fáklya,

Meggyúlt szíveink lobogó lángja.

Oh tekints ránk, fönséges szabadság!

Vess reánk egy éltető pillantást,

Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,

Szaporodjék szemed sugarától.

De, szabadság, mért halvány az orcád?

Szenvedésid emléke szállt hozzád?

Vagy nem tettünk még eleget érted?

Koronádat a jövőtől félted?

Ne félj semmit, megvédünk... csak egy szót,

Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,

S lesz sereged ezer és ezernyi,

Kész meghalni vagy diadalt nyerni!

S ha elesnénk egy szálig mindnyájan,

Feljövünk a sírbul éjféltájban,

S győztes ellenségednek megint kell

Küzdeni... kisértő lelkeinkkel!

(A vers elhangzása közben Mircea és társai körbeállják a fiatalokat, akiket János a töltés irányába vezényel, hogy azok tudjanak hazamenni. Formanek és Pécsi megy a helyükre, kezükben a koszorúkkal. Koszorúkkal a kezükben áll melléjük három erdődi szervező).

FORMANEK: Ez itt egy békés megemlékezés. Kinek ártottak ezek a fiatalok?

(A szélsőségesek élő láncot alkotnak, hogy a megemlékezők ne tudjanak az emlékműhöz közeledni. Az úton megjelenik egy rendőrautó, kiszáll belőle két rendőr, akik egyenesen Pécsihez és Formanekhez mennek.)

RENDŐR: Kérem önöket, üljenek be az autóba, hogy mielőbb menjünk Szatmárnémetibe. A megyeháza előtt egyre nagyobb a tömeg, akik önöket akarják.

PÉCSI: Mit akarnak tőlünk?

RENDŐR: A lemondásukat követelik. Azt mondják önök a felelősek a kialakult helyzetért. Menjünk, míg nem lesz nagyobb a baj!

FORMANEK: Menjünk. (Az erdődiekhez) Vigyázzanak, nehogy valami baj legyen! Helyezzék el a koszorút, és menjenek haza!

(Pécsi és Formanek elmegy, az erdődiek el akarják helyezni a koszorút, de Mircea és társai nem engedik. A gyerekek közül már csak egy maradt, aki mondja A szabadsághoz című verset, amit a nagy zajban alig lehet hallani, de amúgy se figyel rá senki.)

PÉTER: Miért zavar titeket ez a koszorú? 1848-ban a ti őseitek is ott küzdöttek a szabadságért. Olyan is volt, aki önként csatlakozott Bem seregéhez, amikor a vezér Szatmárnémetiből indult az erdélyi hadjáratba. Atyáitok még büszkék voltak, hogy őseik Teleki Sándorral kísérték Bem tábornokot Székelyföldre.

ANDRÁS: Mondtam, hogy nem szabad hinni nekik. Ezekkel akarsz te együtt ünnepelni? Ezekkel akarsz te szabadságot kivívni és békésen együtt élni? Túlságosan elragadta a fejed a képzelet. Rég elmúlt már az eszmék világa. Mi szabadságot és közös sorsot akartunk a jóban is, ha már közös volt a sorsunk a rosszban, de erre még nem érett meg a világ.

(Kiragadják a kezükből a koszorút, és meggyújtják.)

PÉTER: Miért jó ez nektek? Az, amit tesztek, nem ellenünk szól, hanem a közös hőseink ellen, akik azért haltak meg, hogy nekünk most jobb legyen, nem azért, hogy szembeforduljunk egymással. Most nem koszorút kell égetni, hanem gyertyát kell gyújtani.

ANDRÁS: Nem lesz itt sohasem szabadság! Nem lesz itt sohasem egyenlőség! Nem lesz itt sohasem testvériség!

PÉTER: Miért csináljátok ezt? Nem győzhetitek le a saját forradalmatokat! A szabadságot közösen vívtuk ki! Vissza akarjátok építeni a lerombolt múltat?

ANDRÁS: Rajtunk már Petőfi szavai sem segítenek, aki okosan kérdezte

Mi célja a világnak?

Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!

Szabadságért kell küzdenem,

Mint küzdtek érte oly sokan,

És hogyha kell, elvérzenem,

Mint elvérzettek oly sokan!

PÉTER:

„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,

Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.

A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,

S ha a kis szőlőszemnek egy nyár

Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,

Amíg megérik?”

 

(A háttérből előjön NAGYAPA és UNOKA.)

NAGYAPA: Így történt ez huszonnégy évvel ezelőtt.

UNOKA: Még mindig nem jött el a szabadság?

NAGYAPA: A szabadság mindig is itt volt, mert az ember szabadnak van teremtve. A baj az, hogy még mindig nem tudunk a szabadsággal élni. „Szükségünk lenne arra, hogy a gondolatban létező szabadságot élhető szabadsággá alakítsuk át. Élnünk kell a szabadságot, nem elég csak gondolkodni róla. Az okoskodás kora, a puszta ész kora leáldozott. A szabadság az egyén tudatosságára épül, önmaga és a világ megismerésének képességére. Ha az ember nem ismeri önmagát és a világot, önnön szabadságát korlátozza. Abszolút szabadság nem létezik, helyette csak a választás szabadsága létezik, vagyis az, hogy magunk választjuk ki, mi mellett kötelezzük el magunkat.”

(Halkan elkezdi énekelni Petőfi Sándor Távolból című versét. UNOKA is énekelni kezd, majd bekapcsolódik mindenki. Akik a koszorút égették, odamennek Péterhez és Andráshoz, és kezet fognak velük.)