Hiába parkolnak az autók és gurulnak az elektromos rollerek a Várdomb (Decebal) utcában, az embernek az az érzése, hogy valamiféle időtlen térben vagy az 1910–20–as években van, mintsem 2026–ban a sok, kalapos, pajeszes, fekete ruhás, jiddisül izgatottan beszélő szatmári haszidot látva, akik elözönlik az utcát a zsinagóga felé sietve. 

S ezt az időtlenséget nem foszlatják szét sem az épületet biztonsági okokból átvizsgáló terrorelhárítók, sem a zarándokokat szintén biztonsági okokból kísérő rendőrségi – csendőrségi furgonok, sem az a két fiatal, akik valamivel korábban csúcsmodell BMW–jükből teli torokból kiáltanak Heil, Hitlert a zsinagóga előtt elhajtva.

De ez a valóság a szatmári haszidokhoz nem ér el — amúgy sem érne, most pedig annál kevésbé, hiszen Szatmáron vannak; nagyszüleik, dédszüleik földjén, abban a zsinagógában, amelynek a New York–i, pontosabban brooklyni, ma már közel 200 000 fős szatmári haszid közösséget alapító Joel Teitelbaum volt egykor a főrabbija. És ez most mindent fölülír.

Imádkoznak, egyénileg — a zsinagóga külső falainál, mint a jeruzsálemi Siratófalnál, s főleg azok, akiknek családja, rokonsága nem élte túl a koncentrációs táborokat —, majd főrabbijuk (nem mellesleg Joel Teitelbaum egyik unokája) vezetésével közösen; énekelnek; végigjárják a Talmud Tora imaházat; a zsinagógában moccanni sem lehet, olyan sokan vannak. 
Érthető, de kicsit ijesztő is az a türelmetlen, lázas izgatottság amellyel lapozzák — nem az idősebbek, hanem a 20 – 30 éves fiatalok — a régi hitközségi jegyzékeket: találnak–e valami bejegyzést vagy akárcsak említést a családjukról? Mert az fontos. Még mindig fontos. 

„Szép ez a zsinagóga” — mondja egyikük, rám sem pillantva, ezért nem vagyok biztos benne: nekem mondja, vagy csak kimondta a gondolatát. Valóban, a régi beázások nyomaival, alapos felújításra szorulva, de szép. Ahogy körbenéz, érződik: nem csak a padokat, falakat, szentélyt látja, hanem az emlékeket is, amiket meséltek neki egy másik földrészen. Nem az ő emlékei, de most már azok lettek. Ezt viszi magával.

Szatmári haszidok — a legzártabb közösség egyike

Az 1887-ben Máramarosszigeten, a híres haszid Teitelbaum rabbidinasztia sarjaként született Joél Teitelbaum fiatal rabbiként előbb a nagykárolyi, jelentős zsidó hitközségeket erősíti és virágoztatja fel, majd meghívást kap a szatmárnémeti ortodox zsidó hitközség részéről a főrabbi tisztség betöltésére — Szatmárnémeti ekkor már a környék legnagyobb zsidóságát tömörítő, hatalmas (Máramarossziget, Nagyvárad és Kolozsvár mellett a negyedik nagy zsidó központként számon tartott) vallási központ volt. Joél Teitelbaum „kívülállóként” érkezett a városba, talán ezért is tudta összefogni a különböző irányzatokat, és válhatott az első ortodox haszid rebbévé — rebbesége pedig a szatmárnémeti zsidó hitközség virágzó időszaka lett, amelynek a második világháború vetett végett. 
Teitelbaum harcos anticionizmusa ellenére életben maradását a Kasztner-vonatként elhíresült „áruért életet” cionista mentőakciónak köszönhette, így került Svájcba, onnan rokonaihoz Jeruzsálembe, majd igen rövid idő után az Egyesült Államokba —  Brooklynba költözött, ahol nagy számban éltek egykori hívei, s ahol közösséget és várost (Palm Tree) alapított. 

A szatmári haszidok mind a mai napig az ultraortodoxián belül is a leginkább elzárkózó ágat képviselik, a legzártabb közösségek közé tartoznak (ragaszkodnak a zsidó népi élethez, de lelkivilágukat a közép-európai mindennapok hatják át; ezek őrzése és generációs átörökítése általános legitimációs alappá vált, az új életközegben a hátrahagyott közép–európai otthont teremtik folyamatosan újjá).
Felfogásuk szerint az istenszeretet nem annyira a formaságokban és rituálékban nyilvánul meg, hanem az emberszeretetben, és ennek lényegét nem elsősorban az önsanyargatás fejezi ki, hanem az öröm.

Szabó Kinga Mária

(Fotók: a szerző felvételei)