Bartók Béla eljött a szatmári magyarokhoz, de vajon a szatmári magyarok eljutnak-e valaha Bartók zenéjének üzenetéhez? A Bartók zongorája című darabnak ez a központi kérdése.

Vajon mennyire lehet szerves a kapcsolat egy kultúra elitje és hordozóinak tömegei között? Szükségszerű-e az, hogy az elit teljesítményét a tömegek maradéktalanul elsajátítsák, vagy pusztán a részletekből részesülhetnek és azokból is csak jelképesen? Egyáltalán, értékszempontból mennyire lehet „részarányos viszony” elit és tömeg között? Tudjuk, Ludwig Wittgenstein késői korszakában a „fearful symmetry” elvét vallotta, vagyis azt, hogy minél nagyobb értékeket hoz létre egy etnikai elit, tömegei annál nagyobb szörnyűségeket hajthatnak végre. A nagy filozófus ezzel magyarázta a náci rémtetteket is, a japánok háborús kegyetlenkedéseit, az amerikai atombombát, a bolsevik népirtást.

Nincs tehát semmiféle garancia arra, hogy az istenadta nép fegyelmezetten és lelkesen követi, netán csupán fogékonyan megérti és becsülettel utánozza kultúrájának önfeláldozó hőseit. Inkább az valószínűsíthető, hogy a tömegember, a társadalomlélektan örök szabályai szerint, amennyire lehet, „alattomosan teng” és „vidul, ha toroz”. A tömegember ab initio és sui generis rosszabb lehet az állatnál, hiszen önvédő ösztöneit rendre megtoldja a legalpáribb ráció sokszor éktelenül társadalomellenes, barbár harci eszközeivel.

Bartók Béla nem sokkal Trianon után eljött a szatmári magyarokhoz, de vajon a szatmári magyarok eljutnak-e valaha Bartókhoz, zenéjének — mindenek előtt a szabadság fontosságára figyelmeztető — üzenetéhez? Nagyon leegyszerűsítve ez a központi kérdése Láng Zsolt Bartók zongorája című darabjának. De mi a szabadság? Nem a gazdagság, nem a hatalom, még csak nem is a szerelem vagy a tudás. Talán az a valami, ami a szolidaritáshoz, az önfeláldozáshoz, a mindig a másikra figyelő szeretethez hasonló. A szabadság nem adottság, ami megszerezhető vagy elveszíthető, nem is jutalom, ami megadható vagy visszavonható. Leginkább olyannak tűnik, mint egy képesség, amelynek birtokában mégis, ha nehezen is, de embernek lehet maradni. Esetleg szatmári embernek — a sok szatmári magyar között.

Láng Zsolt alkotói világa mitológia és realizmus különös művészi keverékéből ötvöződik. A szerző dramaturgja is az előadásnak, s ez bizonyára megkönnyítette a rendező dolgát. A marosvásárhelyi Patkó Éva irigylésre méltó érzékenységgel, bámulatra méltó színpadi érzékkel és finom ízléssel építette fel a maga szcénikus többrétegű eseménysorát. A végére azonban mintha elbizonytalanodna — a zárójelenet (amely talán azt fejezi ki, mennyire lehet a város, a mi városunk a bartóki zene méltó hangszere) hosszabb és ezért kevésbé tragikusabb a vártnál. Éppen az az elementáris fájdalom és dühödt kétségbeesés hiányzik belőle, amit a lét állati szintjére leszorult lelkektől joggal elvárhatnánk. A tragédia így — utolsó pillanatban — az elégia felé tolódik el, ami a szöveg és az előadás egészét figyelembe véve egyfajta esztétikai és morális hiányérzetet kelthet. A sikert azonban már aligha árnyékolja be — kiegyensúlyozott, művészileg magas színvonalú produkciót láthatott a minőségre vágyó szatmári közönség.

Kereskényi Sándor

Dobre Kóthay Judit remek díszlet- és jelmezkompozícióval járult hozzá ehhez a sikerhez. A színészek nemkülönben — a főszerepeket alakító két ifjú színész (Péter: Kovács Károly m.v., Rita: Hollai-Heiser Anna e.h.) például korát meghazudtoló érettségről tett tanúságot. A mellékszerepekben Bessenyei István, Méhes Kati, Orbán Zsolt, Rappert-Vencz Gábor és Tóth-Páll Miklós nyújtott nehezen feledhető alakítást. Gaál Gyula papfigurája — az ördög papja ő ebben a drámában — sokszor inkább hangos, mint félelmetes. Mi tagadás, nem volt könnyű dolga az állatfigurákat életre keltő színészeknek (Csóka: Moldován Blanka, Kutya: Nagy Csongor Zsolt) — mégis tőlük láthattuk a két legkiemelkedőbb szerepformálást.

Ebbe a kiváló együttesbe illeszkedett bele Manfrédi Annamária mint Zsófi szűzhártyája. Zsófinak (Bogár Barbara) és nemes testrészének ez az antropomorfizáló elkülönítése Láng Zsolt legszatirikusabb (és legsokatmondóbb) szerzői invenciója. S egyben legfrappánsabb megfogalmazódása annak a sokszor tényleg már-már egzotikumba hajló sznobériának is, ami némileg szatmári vonás. S ami olyan nyomasztó naturalizmussal ölt „testet”, illetve „testrészt” egy jobb sorsra érdemes, de velejéig önző vénlány esetében, hogy az, ezáltal is, okkal válik a demográfiailag vészesen apadó itteni magyar kisebbség figyelmeztető jelképévé.