Bartha Botond Zsolt túravezető beszámolója:
„Hiszem, hogy egy tájegység megismerésének és bejárásának legjobb és leggyorsabb módja a kerékpáros utazás, hiszen ez nem annyira fárasztó, ugyanakkor nem suhansz olyan gyorsan se, hogy ne tudnád megfigyelni az embereket, vidéket. Ezért is alakítjuk úgy az éves túratervünket, hogy két honismereti bringatúra valahogy beleférjen.
Idén az Erdélyi Kárpát Egyesület – Szatmárnémeti őszi kerékpáros túrája Hunyad megye egy szegletét vette célba. A túrafelhívásra hamar összeverődött a 9 tagú csapat.

A Csolnakosi tó és Demsus

Szatmárnémetiből csütörtök délután indultunk kisautókkal, drótszamarainkat az autókkal szállítottuk. Vajdahunyadon töltöttük az első éjszakát, az autókat is itt hagytuk egy őrzött parkolóban és innen indultunk a közel 180km-es kirándulásunkra, hogy áttekerjünk egy sokunk számára ismeretlen, de annál szebb vidéken.

Első napunk Vajdahunyadról egy emelkedővel indult a Csolnakosi (Cinciş) tó irányába, azt elérve a Retyezát-hegység csúcsait lőttük be irányzéknak, mivel Hátszeg (Haţeg) városa volt a következő nagyobb állomás. Ezt elhagyva pedig tettünk egy kis kitérőt, hogy megtekintsük a XIII. századi demsusi Szent Miklós templomot, amely Kós Károly szerint „primitív bizánci stílusú román alkotás”. A templomot bejártuk és a szomszédságában található magyar temetőbe is betekintettünk, meghallgattuk Zsolt csapattársunk helytörténeti előadását a romos állapotban lévő kúriáról és már tekertünk is tovább.
Innen már a Retyezát végig kísérte utunkat, hiszen e napi célunkig végig a hegy lábánál tekertünk, szebbnél szebb látványban részesítve bennünket.
Sibisel és juhászkutyák

Sibisel településen rá kellett jönnünk, hogy éttermet már tuti nem találunk, hogy megebédeljünk, ezért a helyi kis üzletet rohantuk meg és foglaltuk el a személyzet asztalát is. Jól is tettük, hiszen ennél jobban nem is eshetett az otthonról hozott szalonna és egyéb finomságok, na meg az üzletben vásárolt párizsi mustárral…megadtuk a módját. Az ebédet követően visszapattantunk bringáinkra és irány a szállás, kezdtünk szépen benne lenni a délutánban, no meg néhol pár száz métert el is tévedtünk, néhol pedig meg kellett várnunk egymást, mert a juhászkutyák fenték a foguk a leszakadókra.
Végül sötétben, lámpáink fényénél, de megérkeztünk Borbátvízre (Râu Bărbat).
Az este hosszabbra sikerült, ugyanis a lefekvést kártyázással és beszélgetéssel odáztuk. Már csak azért is, mert meg kellett emésszük Arthur által készített finom vacsorát.

… gyalog se!

A reggelit Lajos biztosította, de jól is jött, mert tudtuk, hogy a mai napunk keményebb lesz és nem a kilométerek száma lesz több, hanem a szintemelkedés és a terep bizonytalansága — nem volt világos, hogy ebből mennyi lesz az off – road.
Pontosabban én igyekeztem mondogatni, felkészíteni a csapatot, hogy itt van egy szakasz, ahol meg kell küzdjünk minden kilométerért, de mint kiderült, Lehelnek nem mondtam eleget. Volt olyan pillanat mikor féltem a szemébe nézni, mert tudtam mit olvasnék ki belőle: „Mi a fenét keresek én itt, hiszen ide gyalog sem jönnék!” – és bizonyos, ez meg is állta volna a helyét.

Kudzsiri hegyek

Borbátvíztől indulva eleinte még élveztük az aszfalt nyújtotta luxust, de ahogy egyre jobban emelkedtünk fel a Retyezáttal szemközt lévő Kudzsiri havasokba (Munţii Şureanu) úgy láttuk bringáink alatti út színeváltozását, repedezett, köves, földút és végül ösvény formát öltött.
Amennyire nehéz volt, annyira szép is, eleinte panorámás kilátásunk nyílt a Retyezátra, majd minél inkább bejutva a Cioclovina Természeti parkba szép legelők, víznyelők, barlangok mellett tekertünk el, vagyis khmmm toltuk … sok olyan helyet hagyva magunk mögött, ahol még látszott, hogy az ember itt a természettel összhangban él.
A nagy emelkedőket letudva újból aszfaltra leltünk ahonnan már egy gyors ereszkedés következett volna panorámás kilátással fűszerezve az e napi szállásunkig Kesztesdig.

Sarmisegetuzai kudarc

Na de nálunk nem ilyen könnyű az élet, beiktattunk egy gyors ebédet a helyi régi iskola előtti pihenőnél a magunkkal hozott elemózsiákat dobva össze, ha pedig már ettünk és komfortérzetünk nőt, miért ne szavazzuk meg, hogy látogassuk meg a Sarmizegetusa Regia dák erődöt, csak „itt” van.
Igen, csak itt volt, egy vízmosáson leeresztjük a nem túl könnyű bringákat, az egész ereszkedő meredekségét egy fekete szintű sípálya megirigyelheti, a völgybe érve szép műúton csak 15 kilométert feltekerünk 500 méter szintemelkedéssel, majd ugyanennyit vissza jövünk és már pihenhetünk is.

Mi hősök módjára meg is tettük, csak az nem járta meg egyikünk eszét sem, hogy lehet 17:30-kor mire felérünk az erődhöz ez zárva lesz. Senkit nem engednek be, úgyhogy az őrző-védő cég alkalmazottjaival egy gyors és eredménytelen alkut követően, kissé bosszúsan elkészítettük a csoportképet, amelyet követően immár mosolyogva a magunk butaságán, visszaindultunk, élvezetes ereszkedéssel zárva ezt a szép, de annál kimerítőbb napot.
Jól esett szállásunkon a vacsorát követően puha ágyban kinyújtózni és kipihenni az aznapi fáradalmakat.
Kosztesd és Vajdahunyad

Utolsó napunk is egy nagy, 30 tojásos kiadós rántottával kezdődött, ezt követte egy kávézás a szállásunk közelében lévő egész jó kávézóban. Megtehettük ezt az időhúzást, mivel utolsó napunk úgy távban, mint szintben mérsékelt volt az eddigi túranapokhoz képest, Kosztesdet elhagyva volt egy emelkedő állta utunk, ahonnan még egyszer visszatekinthettünk a Kudzsiri-havasokra. Innen a táj lankásabb lett, kisebb – nagyobb településeket kereszteztünk és be is értünk Vajdahunyadra.
A város peremén a csodás „paloták” előtt elhaladva nem győztük kapkodni fejünket, hiszen láttunk mi már sokat, de ilyen cikornyás/giccses totál minden funkcionalitást nélkülöző építményeket nem sokat. Egyiken a csúcsdísz Mercedes jel, másik homlokzatán Maradona neve díszelgett és nem kicsiben, megint másikon az EURO-t mint pénznemet kellett valami okból megjeleníteni és ezek tényleg olyan közel épültek egyik a másikhoz, hogy mindent megcsodáljunk nem mentünk elég lassan. (Megjegyzem, lehet csak mi gondoljuk így és vannak akiknek ez a szép). Ez is immár a vidék része, valószínű nem rendelkeznek nagy történelmi múlttal, de nem is akartuk különösebben tanulmányozni őket. Autóinkat a Hunyadi vár közelében lévő parkolóban hagytuk, így ezekre felpakolva drótszamarainkat még kirándulásunk utolsó felvonásaként meglátogattuk a várat is és irány haza.

Egységes csapat

Úgy gondolom szép helyeket jártunk be, természeti látványosságok, épített örökségek is kerültek terítékre, már el is kezdtünk gondolkodni a következőn.
Ami a csapatot illeti, újból egy homogén társaság gyűlt össze, a tempót mindenki ugyanolyan jól tartotta, könnyen hoztuk meg a döntéseket (és vállaltuk is), nem voltak leszakadások (itt külön dicséret illeti csapatunk hölgy tagját), semmi összezörrenés, mikor fogat kellett szorítani “ez van” felkiáltással mindenki tette amit kellett (egyedül Lehelből bukott ki egy rövid szitokmondat, mikor túránk végén Vajdahunyadra beérve letérítettem a csapatot egy kavicsos mellékútra a nagy forgalom elöl, Lehelt már csak az aszfalt hiánya megrémítette, megértettük, hiszen hős módjára végig még egy kemény megfázással is küzdött.)

Jó társaság egy szép vidéken

Reggelente/esténként magunknak készítettük az ennivalót, ebből a tevékenységből mindenki kivette a részét, ki főzött, ki bevásárolt, ki mosogatott, ki a bringaláncokat olajozta stb.
Ezekkel a túratársakkal bármikor újból indulnék és fogunk is!
Tudom, nem lett rövid ez a beszámoló… ezért is húztam ezidáig a megírását, mert sejtettem, hogy pár mondatban nem lehet belesűríteni egy ilyen túrán szerzett élményeket és minél tovább ülök előtte, annál több dolog jut eszembe amit elfelejtettem és szép/vicces/érdekes volt, úgyhogy zárom is gyorsan azzal, hogy:
Újból egy jó társaság gyűlt össze, hogy egy szép vidéket megismerjen és ez többé-kevésbé sikerült is. Jövőre, ha Isten is megsegít folyatjuk!”

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!