Te is elköveted azt a hibát, hogy túl sokat foglalkozol a jövővel, miközben nem éled meg a jelent, pedig a meg nem élt jelen üres jövőt eredményez, ami oda vezet, hogy folyton visszasírod a múltat.

Te is elköveted azt a hibát, hogy azt hiszed, a sorsa mindenkinek meg van írva. Végül rájössz — lehet, hogy már későn —, hogy dolgaid csak tőled függnek: a tudásodtól vagy a tudatlanságodtól, a felismeréseidtől vagy a makacsságodtól, legfőképpen a döntéseidtől. Valamit akarsz, ami rövid távon elérhetetlen, de te azonnal akarod. Miközben folyton a távolba nézel, elsuhannak melletted a felkínálkozó lehetőségek, múlnak az évek, pusztulnak a sejtek, kihalnak az érzések, végül már nem csak a jövő lesz elérhetetlen, a jelen is életképtelenné válik.

Te is elköveted azt a hibát, úgy hagyod hátra a magad idejét, a magad lehetőségeit, hogy a valóságról mondasz le a valótlanért, a magadéról másokéért, ami soha nem lehet a tied.

Gary Chapman írta: „Minden ember legmélyebb érzelmi szükséglete, hogy szeressen és viszontszeressék. Ha érezzük mások szeretetét, képessé válunk a bennünk rejlő lehetőségek kibontakoztatására, ennek hiányában azonban csupán a túlélésért küzdünk.”

Te is elkövetted már azt a hibát, hogy ott volt benned a vágy, a szándék a megújulásra, de mindig formailag, külsőségekben próbáltál megújulni, a lélek megújulása mindig elmaradt. Minden megújulás döntéseken múlik. A döntéseid határozzák meg, hogy ki vagy. Döntés előtt nagyon sok a lehetőség, a jó megoldás annál kevesebb. Veled is megtörtént, hogy nem vállaltad a döntés felelősségét, mindig másokra hárítottad a sikertelenség okait, a hozzád legközelebb állóra ahelyett, hogy vele kerestél volna megoldásokat.

Te is elkövetted már azt a hibát, hogy valamit elmulasztottál, és belenyugodtál abba, hogy az örökre kimaradt az életedből. Az az elmulasztott pillanat, perc, óra, nap valóban pótolhatatlan, de ha ennek hiányát érezve örök tanulságot vonhatsz le belőle, hogy még egy ilyen mulasztás ne legyen, akkor mint jó lecke, mindig előtted áll.