Egész vőfélyármádia vezényelte a hagyományos lakodalmat Pusztadarócon, ahol szombaton ötödik alkalommal rendezték meg a Nemzetközi Vőfélytalálkozót — a kacskaringós falujárás a rigmusolók számára is emlékezetes marad, hiszen 7,5 kilométeren keresztül nótáztak.

Az ötödik, kisjubileumi Nemzetközi Vőfélytalálkozónak Pusztadaróc volt a házigazdája idén, természetesen egy hagyományos magyar lakodalom minden megállójával és mozzanatával egyetemben. A Kárpát-medence különböző településeiről és országaiból érkezett tizennégy (de harminccal is felérő) lakodalomirányító egymásnak adta a szót, a magyar néphagyomány zamatos részének valóságos kavalkádját mutatva be — s nem fogott ki rajtuk a daróci utcák hossza, melyeken összevissza kacskaringózva 7,5 kilométeren keresztül vonult a menet, itt-ott megállva, és a kapuban nézelődőket egy-egy korty jóféle pálinkával kínálva. És nem jöttek zavarba akkor sem, amikor egy másik esküvői menettel találkoztak, az általuk kísért vőlegényt kérdezve: jó lesz-e ez a menyasszony, vagy mégiscsak menjenek tovább az eredeti választotthoz?

Egy jó lakodalommal nem ér fel semmi — vallják ma is a vidéken élők, ugyanis ők még inkább tisztában vannak azzal: egy „jó” lakodalom természetesen nem csupán az eszem-iszomot jelenti, hanem a felhőtlen, jókedvű, néhol vaskos humortól sem mentes mulatozást is. A jó hangulat megteremtésében pedig mindig is fontos szerepe volt — illetve van napjainkban is egyre inkább — a nagyvőfélynek, aki levezényli a lakodalmat, felügyelve arra is, nehogy valami olyan hiba vagy mulasztás történjen, ami miatt aztán sokáig szó érné az ifjú párt s az örömszülőket, és a pajzánságokkal bőven fűszerezett lakodalmi népköltészet kincseivel, vidám rigmusokkal fokozza a hangulatot. Vidámságban és szebbnél szebb rigmusokban (no meg jóféle torokmelegítő itókákban) nem volt hiány szombaton délután Pusztadarócon, az immár ötödik alkalommal megszervezett Nemzetközi Vőfélytalálkozón — amely természetesen egy hagyományos lakodalom teljes egésze köré épül, annak minden megállójával (a templomi esketési szertartást leszámítva).

A felszalagozott-bokrétázott vőfélyármádia s a násznép, no meg a zenészek első útja az Ember Géza-kúriából Nagyék házához vezetett, hiszen azok Attila fia adta nősülésre a fejét — itt a nagyvőfély a házasodás minden következményére figyelmeztette „illően és kellő tapasztalattal” az ünneplőbe öltözött fiatalembert. „Befogott ökörként hordod majd a jármot” — intette, nem hallgatva el azt sem: „csinos a menyasszony, de a nyelve éles, nincs az a reszelő, ami tompábbra reszelné”, majd ugyancsak illő rigmusban áttért a nászéjszakai felvilágosításra, de még inkább a nászéjszaka utániakra: „Kilenc hónap múlva olyan hajnal kel fel: bömbölő kisbabát csitítasz türelemmel. Sír a malac is, az anyós meg zsémbel, meg fogsz bolondulni ennyi fehérnéppel!” Ám mindezek a sötét jóslatok sem térítették el szándékától az ifjút, így a menet megindult a Krisztián házhoz, természetesen nem ugyanazon az útvonalon, amelyen a vőlegényhez érkeztek — hiszen ennek a falujárásnak a házasságkötés örömének megosztásán kívül egykor az is célja volt, hogy a kapuba kiálló nézősereget megkínálják egy-egy korty vagy kupica pálinkával, részben bizonyítandó: módosak az örömszülők, részben pedig ezzel köszönve meg azoknak, akik a lakodalomba nem mentek el, viszont a mulatozáshoz hozzájárultak egy szakajtó tojással, kanna tejjel, véka liszttel.

Míg Nagyéknál a vőlegény-okosítás és -kikérés tartott, nagyban zajlott a készülődés Krisztiánéknál is, ahol bár „Isten hozott, kedves vendég” felirat díszelgett a kapu fölött, magát a kaput gondosan bezárták, jelezvén: „idegeneknek” nem nagyon van ott keresnivalójuk — s valóban majdnem nem is kerestek ott semmit, ugyanis falujárás közben egy másik (igazi) lakodalmas ház előtt haladt el a menet, ahol a vőfélysereg meg is állt, nem csak megdicsérni a menyasszonyt és rigmusban boldogságot kívánni, hanem megtudakolni Nagy Attilától: nem kellene-e inkább ez az ara neki? — de az ifjú hajthatatlan volt. Végül megérkeztek Krisztiánékhoz, ahol az örömapa a kerítésen keresztül próbálta meggyőzni az érkezőket: semmiféle menyasszony nincs a háznál, csak úgy, a szombati nap tiszteletére van vigalom — persze senki nem hitte el egy szavát sem, majd némi huzavona és torokgyantázó itókakortyolás után kitárult a kapu, a násznép pedig rigmusos szavakkal kérte a menyasszonyt. Elő is hoztak egy idősebb nénit, akit a vőfély vissza is tessékelt, mert „rágós ez már”, aztán szép fiatalasszonyt kerítettek, de az sem volt jó, mert bár csinoska ugyan, de gyermeke is van — végül előkerült Szintia, a menyasszony, akit illendően elbúcsúztattak szüleitől (szerepjáték ide vagy oda, bizony bepárásodott a tekintetük), testvérétől, szomszédaitól, és vőlegénye kezére adtak.

A most már mátkapár vezette, vidáman nótázó menet folytatta a falujárást, majd a szépen feldíszített kúriába vonult az ünnepi vacsorára, hiszen ez is a Vőfélytalálkozó elmaradhatatlan része, a konyhán szorgoskodó kezek pedig az illatos húsleves mellé 900 káposztát töltöttek és 2000 fánkot is sütöttek. Házigazdaként a Pusztadaróci Hagyományőrző Egyesület tagjai nótacsokorral és citeraszóval köszöntötték magukat a vőfélyeket s az egybegyűlteket, aztán pedig maguk a vőfélyek mutatkoztak be, majd' mindenki rigmusokban: a 76 éves és 630 lakodalmat levezényelt Fullajtár Bernát kezdte (Dobóruszka, Felvidék), majd jött sorban Rajzinger Csaba (Kisvárda, Magyarország), Lukács Dénes (Budapest, Magyarország), Bacskai Béla (Szalóka, Kárpátalja), Mihály István (Szilágyszér), Bákai Sándor, Gergely István és Gergely Miklós („Hagymásfalva” Perecseny), a hazai Katócz Csongor — aki nemcsak társait, de a szervezőket is köszöntötte, megköszönve, hogy létrehozták ezt a találkozót Pusztadarócon első, de remélhetően nem utolsó alkalommal — és Nagy Patrik, valamint a szamosdarai Gál István, Szeles Levente, Szeles István és Katócz Mihály. A bemutatkozásokat követően kezdődött a rigmusokkal tálalt vacsora, majd táncra perdültek a széri Kukurók, a helyi néptáncosok és a Szamoshát párjai, s természetesen a részvevők is „megmozgatták” az ízes ünnepi vacsorát.

Szabó Kinga Mária