A szatmári születésű, a helyiek által leginkább rádiós műsorvezetőként ismert, jelenleg légiutas-kísérőként dolgozó Dancs Artur is a reptéren tartózkodott a múlt heti floridai támadás idején.

Artur nem sokkal a támadás után közösségi oldalán számolt be a történtekről, s tudatta családtagjaival, barátaival, hogy jól van. A történtek természetesen őt is megrázták, de úgy gondolja, nem szabad félelemben élnünk az életünket. Dancs Arturt a Floridában történtekről kérdeztem.

— Mennyit érzékeltetek ti a támadásból?

— Az eset délután történt, nekünk esti indulásunk volt Fort Lauderdale–Hollywood repteréről. Mi elsősorban a pánikot érzékelhettük, a masszív rendőri jelenlétet a reptéren és mindenfelé az utakon, és nyilvánvaló volt az is, hogy a repülőtér meg nem határozott időre lezárásra kerül. Így is lett, a mi gépünk, ami Európából érkezett éppen, hirtelen a közeli Miami International nemzetközi reptérre lett irányítva, mint megannyi más érkező járat is, amelyeket Miamiba, Palm Beach-re és egyéb floridai repülőterekre irányítottak.

— Érdekelne, hogy mi az eljárás abban az esetben, ha valaki fegyvert szeretne felvinni a gépre. Nyilván az engedély elengedhetetlen feltétel, de lőszert is felvihet magával a repülőgépre?

— A fegyvertartás feltételei magánszemélyek számára államonként más és más szabályokhoz és törvényekhez kötődnek az Egyesült Államokban, a repülőtéri procedúra azonban mindenhol megegyezik. Bármilyen lőfegyvert és adott mennyiségű lövedéket (akár éles, akár gyakorlólövedékről van szó) a tulajdonosa, akinek a nevére a fegyverviselési engedély szól, kell hogy bemutassa az utas- és poggyászfelvételnél a repülőtéren egy légitársasági alkalmazott és egy erre kijelölt hatósági közeg jelenlétében az engedélyével együtt. A fegyver egy lakattal ellátott speciális tartótokban kell hogy legyen, a lövedék pedig egy külön, szintén lakattal ellátott, fából készült tartóban. A bejegyzés és a formaságok elrendezése után a fegyvert a hatósági közeg kíséretében kell leadni a biztonsági szolgálatnak, akik átvilágítják és egyenesen a repülőgép csomagterébe (tehát nem az utaskabinba!) küldik. A leadott fegyvert az érkezéskor különösebb formaságok nélkül azonnal átveheti a tulajdonosa, és ez az a bizonyos rés a törvény szabta pajzson, amely lehetővé tett egy efféle tragédiát.

— Milyen információid vannak, mert még most sem teljesen világos, terrortámadás történt?

— A hivatalos álláspont szerint elmezavaros ámokfutóról van szó, akiről az egyik hírcsatorna azt is tudni vélte, hogy a fejében olyan hangokat hallott, amelyek a terrorista cselekményre buzdították.

— Amikor legutóbb beszélgettünk, említetted, hogy a hasonló helyzetekre felkészítenek benneteket, különböző kiképzéseken vesztek részt, de emberileg mennyire lehet felkészülni az ilyen vészhelyzetekre?

— Ez is olyan vészhelyzet, amire sohasem mondhatja az ember, hogy felkészült, hisz minden vészhelyzet teljesen egyedi. Ami a mi szakmai kiképzésünkkel belénk ivódik, az az, hogy roppant körültekintőnek kell lenni, és ha megtörténik a baj, milyen prioritásaink kell hogy legyenek, hogyan mentsük a legtöbb menthetőt egy adott helyzetben… és emberileg. Talán a leginkább azt, hogy erősnek kell lenni, arra törekedni, hogy higgadtan mérlegeljük a helyzetet, semmiképp sem pánikszerűen reagálni, mert az sehová sem vezet.

— A kérdés hasonló az előzőhöz. Hogyan lehet hozzászokni ahhoz a gondolathoz, hogy a következő út, ami éppen rád vár, lehet, hogy az utolsó lesz, mert lezuhan a gép vagy terroristák támadják meg? Vagy én állok negatívan a dolgokhoz?

— Ez nem feltétlenül negatív hozzáállás, és a szakmán belül is mindenki más és más szinteken éli ezt meg. Én személy szerint úgy tekintem, ez a reális látásmód, és folyton úgy kell készülni egy útra, hogy műszaki gondok, váratlan helyzetek adódhatnak, amelyeket úgy kell megoldanunk lehetőségeink szerint, hogy abból a helyzetből a legjobbat hozzuk ki. Előfordult, hogy vakációra utaztam civilben egy másik cég járatán, s nem messze tőlem egy utas rosszul lett. Noha nem az én elsődleges feladatom ez, máris azon töprengtem, milyen elsősegélyben részesíthetem, ha erre szükség lesz. Egy idő után ez benne van az emberben, nem kell különösebben készülni rá, csak nagyon éles lélekjelenléttel, éberséggel kell járni-kelni a világban. Természetesen a mi fejünkben nem az jár egész idő alatt, miután hazulról elmentünk dolgozni, hogy majd most jól lezuhanunk vagy hogy bajba kerülünk, de valahol a tudatalattinkban ott van, mit kell csinálnunk adott helyzetekben, ha netán arra kerül a sor, hogy mentsük, ami menthető. De ez semmiképp nem aggodalom formájában van jelen, hiszen az borzasztó stresszállapotot jelentene folyamatosan, ami nemhogy nem segítene, de gátolna a munkánkban, hanem csak egyféle készültségi állapotot, annak tudatosítását, hogy mi most nem nyaralni megyünk, és nem merülök gondtalanul bele egy olvasmányba vagy zenehallgatásba, hanem éberen, nyitott szemmel-füllel végzem a dolgom, s mindenre odafigyelek a környezetemben.

— Megváltozott, megrendült benned valami az eset után? Elbizonytalanodtál esetleg, hogy a munkád iránti szeretet és elhivatottság ellenére jobb lenne hazatérni?

— Hazudnék, ha azt mondanám, nincs bennem megrendülés, minden ilyen tragédia, akár ott vagyok épp, akár nem, megérint és keserű szájízt hagy maga után. Ugyanakkor szeretem a munkám és szeretem az életemet, ahogy van, azt a tényt, hogy mind több helyen vagyok otthon a világban. Sajnos forrong ez a világ, akármerre is fordulunk, de nem élhetjük az életünket félelemben.

Botos István