Jegyzet

Egy szökés évfordulója

2019.08.21 - 15:42

A bajuszos bácsival beszélgettünk esténként. A fészerben, ahogy annak lennie illik, egy sör mellett aggódtunk a világ sorsa felett. Nem jó irányba haladnak a dolgok — kesergett, és helyeslőn kortyolgattam a bajor italt.

Kereken három évtizede vágott neki az útnak — hozta fel egyszer csak a témát. Annak, hogy nem bírta tovább, nem volt különösebb, kézzelfoghatóbb oka. Betelt a pohár. Már épült az emeletes ház a város közelében lévő faluban. A nejének is tűrhető állása volt, és a kisebbik lányuk is elkezdett lépegetni. Aznap délután megállította ugyan a párt embere — ismét —, hogy munkaidőn túl dolgozzon neki az udvarban, de tudta kezelni az ilyen eseteket: mindig elrebegett valami kifogást, tehát nem tartott ettől sem. Meg aztán egy kis munkától sem félt…

Ellenben ekkorára megfertőzte őt is a kilátástalanság. El kell menni! — suttogták tán még a falevelek is akkoriban. Meg is beszélte az apjával előző este. Az ezúttal sem szólt semmit, és az anyja ugyan pofonokat helyezett kilátásba, de láthatóan valahol büszke is volt a fiára, hogy vinni akarja valamire. Az asszonnyal addigra már meghányták-vetették. Akkor éjjel nekivágtak. Nem szóltak senkinek, a gyerekeket egy testvérnél hagyták…

Mint utóbb kiderült, „mindössze” jó fél évet kellett nélkülük lenniük, és kitört a „forradalom”. Közben innen is, onnan is kaptak hírt, és esténként mindig könnyes szemmel aludtak el. Nehéz lehetett az a fél év… — sóhajtottam, csak ne folytatódjon a vallomás.

Akkor, azon az évfordulós estén — merthogy akkor hozta fel a témát — nekem szegezte a kérdést: Megérte? Hümmögtem. Megpróbáltam visszaterelni a szó fonalát a világvége-kesergésre. Olyasmit találtam mondani, hogy ma már nincs hova menekülni, ahova elérve — mérhetetlen kínok közepette ugyan, óriási áldozatok árán — talán boldogságra lelhet az ember. Mert nagyobbak a fizetések a bajor ital földjén, de ott sem az igazi — erről szóltak azok az esti beszélgetések —, és jobb itt sem lesz. (Sajnos ez az én sejtésem.)

Nos, én hova szökjek? — kérdezem azóta is magamat.

 

Megyeri Tamás Róbert