A jubileumi Strudlifesten „alig” 6000 darabot sütöttek az ínycsiklandó sváb finomságból, s nem tudták olyan gyorsan készíteni, mint amilyen gyorsan elfogytak az aranyló halmok.

„Aki ebből a strudliból eszik, az az 50. fesztiválon is itt lesz!” — summázta a rendezvény ötletgazdája, ft. dr. Schupler Tibor pénteken a Svábházban, a tizedik Strudlifest hivatalos megnyitóján. A szatmári svábok jellegzetes — s tegyük hozzá: legnépszerűbb és legkedveltebb — ételének ez alkalommal is egy egész napot szentelt a Kálvária-templom német közössége és a Szatmári Német Demokrata Fórum, ily módon is ápolva hagyományaikat és népszerűsítve a finomságot, hiszen már az első fesztivált is ezzel a céllal szervezték — tudtuk meg Schupler atyától, aki elmondta: az alapötlet és a motiváció onnan eredt, hogy bár a svábság már háromszáz éve letelepedett Szatmárban, a világháborúk, a deportálások és az önként vállalt exodusok nyomán jelenlétük nagyon meggyengült, és fontosnak érezték, hogy elevenen tartsák hagyományaikat, kultúrájukat. Emellett egy fesztivál az emberek közötti találkozást, beszélgetést, ismerkedést is jelenti, a találkozások pedig nagyon fontosak: a svábokat megerősítik svábságukban, illetve segít abban, hogy mások is megismerjék a sváb kultúrát — amelynek egyik szimbóluma a strudli, ami egykor a leggyakrabban asztalra kerülő sváb étel volt, hiszen olcsó, ugyanakkor tápláló finomság, ráadásul leves variációja is létezik.

A strudlileves a strudlitésztából leeső apró darabokból készül, és szintén a kedvenc sváb ételek közé sorolható, s nagyon finom, mint ahogy azt a fesztiválozók is megállapíthatták — igaz, ma már annyi engedményt tesznek a modernségnek, hogy apró kockákra vágott füstölt csülökkel is ízesítik, anno ugyanis „nem pazarolták” ilyesmire a sonkát vagy füstölt kolbászt. „Ráadásul hamar elkészül. Mikor hazamentünk a mezőről, gyorsan megcsináltuk a strudlit, leves is lett belőle, s ha még lekvárral is megtöltöttünk párat, akkor desszerttel is bővült az ebéd” — magyarázza mosolyogva az egyik néni. Szavai nyomán nem csak az körvonalazódik, hogy mennyire másképp múlt, múlik az idő a falusi és városi ember számára, de az is, mekkorát változott, s rohanóbb lett az idő egy generáció alatt, hiszen a kemény mezei munka után „gyorsan megcsináltuk” azt jelenti: a krumplit megfőzni, tésztát dagasztani, gyúrni, kinyújtani, megtölteni, forró olajban/zsírban megsütni, és közben még a levest is elkészíteni.

A Strudlifest házigazdájaként Hauler Magdolna köszöntötte az egybegyűlteket s kiemelten az áldott kezeket, azaz a csoportokat: a túrterebesi asszonyok negyedik, a csomaköziek és csanálosiak kilencedik, a nagykárolyiak ötödik, a nagymajtényiak és szatmáriak pedig tizedik alkalommal álltak az asztalok mögé és készítették fáradhatatlanul, hosszú órákon keresztül a strudlit — igaz, a dagasztásba és gyúrásba besegített egy-egy vállalkozó szellemű férfi is, de mint egyikőjük pontosította: a tészta nyújtásához már női kéz kell. „Mindig öröm ennyi strudlikészítőt együtt látni, de még nagyobb öröm, amikor három generáció: nagymama, leánya és unokája gyúrja együtt — ez így szép, és így visszük tovább hagyományainkat. A Strudlifestnek pedig nemcsak múltja, de jövője is van!” — hangzott, majd Orbán Mihály jezsuita atya, Pakot Géza, Román János és dr. Schupler Tibor áldását követően a Johann Ettinger Német Elméleti Líceum és a Szatmári Gemeinsam Német Ifjúsági Szervezet tánccsoportja perdült vidám sváb táncokra. A látogatók és falatozók száma egyre csak nőtt, s bár az „áldott kezek” ipari mennyiségű alapanyagot (150 kg liszt, 420 tojás, 20 kg túró, 100 kg krumpli, 30 kg lekvár, amit a Kálvária-templom német közösségének asszonyai már hosszú évek óta direkt a Strudlifestre készítenek) használtak fel, nem tudták olyan gyorsan készíteni és sütni az aranyló strudlihalmokat, mint amilyen gyorsan elfogytak.

Szabó Kinga Mária