A Szatmárnémeti Szent István Kör mai előadásának témája: Egy költő hétköznapjai a szocializmusban. Gellért Sándor mikolai évei. A helyszín a Kálvineum, a kezdés időpontja 17 óra.

Az előadót, Kereskényi Sándor muzeológust Gellért Sándor irodalomtörténeti megítéléséről kérdeztük.

— Gellért Sándor a harmincas évek végén jelentkezett, igazi őstehetségként robbant be az irodalomba. Világképét a Karácsony Sándor–féle, egyszerre misztikus és realista magyarságszemlélet határozta meg, stílusa olyan népi költőre emlékeztet, mint Erdélyi József vagy Sinka István. A szépen induló pálya a háborús események, a katonai, illetve a frontszolgálat ellenére is folytatódott. A szocializmusba azonban nem tudott egykönnyen beilleszkedni, a negyvenes évek vége felé szatmári katedráját mikolaira cserélte, egyfajta száműzetésbe vonult, közölni sem akart. Írni azonban kitartóan írt, és ezért az irodalompolitika gyanakvással kezelte. A hatvanas évek végén ugyan nyitottabbá vált az irodalmi élet, Gellért is ki–kimozdult Mikolából, de a szekuritáté továbbra is figyelte, követte minden lépését. Az a személy, akinek a hetvenes években kötelezően jelentést kellett tenni minden megjelent verse nyomán, ma is él Szatmárnémetiben.

— Lassan mégis visszatért az irodalmi életbe…

— A hetvenes években is zaklatták, ugyanakkor elutazhatott Lengyelországba és a Szovjetunióba, járhatott Finnországban. Kötetei jelentek meg, úgynevezett „problémás verseit” azonban még emlegetni sem volt szabad. 1983–ban végre megjelenhetett összegyűjtött verseinek egy cenzúrázott változata. A kritika ezt pozitívan fogadta, és ismét a figyelem középpontjába került.

— A folytatás, prózai műveinek kiadása azonban elmaradt.

— 1988–ban már kész volt a vaskos kötet. Dávid Gyula és Domokos Géza feltehetőleg a Kriterion kiadó közötti feszültségek miatt végül is nem tudta megjelentetni.

Eltérő vélemények

— 1989 decembere után Szatmárnémetiben Csirák Csaba és dr. Sófalvi György révén valóságos Gellért-kultusz alakult ki. Irodalomtörténeti elismerés azonban máig várat magára. Ennek vajon mi az oka?

— Bonyolult kérdés… Elmondanék egy történetet. 1993 novemberében a Debreceni Irodalmi Napokon tartottam előadást Régi és új a romániai magyar irodalomban címmel. Főleg a nyolcvanas évek tanulságairól beszéltem — Gellért, Sütő, Szilágyi István és Kovács András Ferenc kapcsán. Sajnos, az előadás után egyre inkább eldurvuló vita alakult ki, nem az említett szerzőkről, hanem Illyés Gyula költészetéről, amelynek értékeit — és általában a baloldali népi irodalom súlyát — néhány beszámoló (köztük Radnóti Sándor esztéta és Vajda Mihály filozófus) némileg kevésnek találta. Szakonyi Károly drámaíró, a rendezvény díszvendége és Bálint András színművész — aki előző nap szép Márai–műsort adott elő a Déri Múzeumban— megpróbáltak közvetíteni. Végül egy költő és egy kritikus hozzászólása döntött. Kukorelly Endre és Károlyi Csaba látványosan Kovács András Ferenc mellett tette le a voksát. Megjegyzem, ekkor hangzott el először széles nyilvánosság előtt, hogy a Sütő–kultusz megalapozatlan, sőt káros, és az, hogy talán Kányádi Sándor sem olyan nagy költő. Vagyis a népi irodalom kérdése politikai perpatvar központjába került.

—Mit lehet, mit kell ma mondani Gellért Sándorról és költészetéről?

— Mindkettőnek helye van az irodalomtörténetben. Valamikor Erdélybe szökni annyi volt, mint a választott magyar király jogara alá, a szabadság tornya iránt haladni — mondja Páskándi Géza, akit én minden modernizmusa ellenére, Gellért-tanítványnak tartok. Úgy gondolom, Mikola sok szempontból hasonlónak nézhető: írás és szellem, emlékezet és megmaradás metaforájának tekinthető. Egy megmaradt szabadságeszme nevében Gellért Sándor tette azzá.

Elek György