A megyei tanács pályázati finanszírozásból szeretné teljes egészében felújítani a szatmárnémeti Tbc-kórház orvosi rendelőinek (tüdőgondozó) „sürgős közbeavatkozást igénylő” épületét.

Amennyiben az Országos Helyi Fejlesztési Programban (PNDL) benyújtott, közel 3 millió lejes pályázat nem kap kormánytámogatást, a megyei tanács önerőből fedezi majd a legsürgősebb részleges javításokat. Körbejárva a tüdőgondozó épületét szinte lépten-nyomon szembetűnik egy „legsürgősebb javításra szoruló” rész, de a legrosszabb állapotban a tetőszerkezet és a padlás van — ezt igazolják a benti termek beázásfoltos, megrepedezett vakolatú mennyezetei és a hiányzó, elkorhadt-rothadt födémrészek is. Pár évvel ezelőtt a bejáró fölötti több négyzetméteres plafonrész megadta magát a sorsnak és lezuhant — szerencsére épp abban a pillanatban nem akart senki be- vagy kilépni az épületből, s nem történt tragédia. A hiányzó részt ideiglenesen, préseltlemez-burkolattal pótolták ugyan, de a födém- és vakolathullás veszélye Damoklész kardjaként lebeg (szó szerint is) az ott dolgozók és a páciensek feje fölött. „Talán húsz évvel ezelőtt volt utoljára kifestve, tatarozva, felújítva pedig valószínűleg soha. Szerencse, hogy ilyen alaposan és jól megépítették egykor a zsidók, különben már rég nem is állna” — mondja az egyik egészségügyi dolgozó.

E mondat nyomán néztünk kicsit utána a Tbc-kórház épülete történetének — amely 1937 őszén, évtizedes vajúdás után Szatmárnémeti Zsidókórházként nyitotta meg kapuit. Egy Zsidókórház létrehozásának gondolata már a XIX. század második felében foglalkoztatta a szatmárnémeti zsidóságot, és 1881-ben célul is tűzték ki felépítését — bár akkor úgy tűnt, a közösség nagyobbat álmodott, mint ami a valóságban teljesíthető. Az 1920-as években újból felmerült egy minden igényt kielégítő Zsidókórház létrehozása Szatmárnémetiben, s az intézmény fontosságát jelzi, hogy a kórház kérdésében egyezségre jutott a két hitközség (az ortodox és a status quo), ami valóságos fegyverletevésnek számított abban az időben. A kezdeményezők 1925-ben Csengeri Májer Sándor földbirtokost választották meg a Zsidókórház-bizottság elnökévé, s a Szamos napilap 1929. március 16-i számában megjelent tudósítás szerint biztatóan alakul a Zsidókórház sorsa. Már négy éve dolgoztak a kórház megvalósításán, de a reménytelenül rossz gazdasági helyzet miatt a teljes épület elkészülése váratott magára. „A kórház hatalmas épülete teljesen be van fejezve. Megindult az épület testében az élet ereinek bevezetése: vízvezeték, központi fűtőrendszer, villanyvilágítás felszerelése, és ezt követi a berendezések, a felszerelések elhelyezése” — olvasható az 1929. márciusi lapszámban. A belső szereléseket a nagyváradi Lőrincz-Gyárfás „Instalator” cég és a szatmárnémeti Katz testvérek cége végzi. Azonban az új lendületből sem futja a mű teljes befejezésére. 1935-ben újból nekigyürkőztek a kórházépítés befejezésének. A pénzgyűjtés tovább folyt, 1937 tavaszára sikerült előrébb lépni a szerelések ügyében, s még az év szeptember 25-én dr. Fekete Samu igazgató-főorvos az ünnepélyes megnyitó után végigkalauzolta a hatóság és az orvostársadalom meghívottait az új intézményben — a Szatmárnémeti Zsidókórház (melynek bejárata fölött ez állt: Spitalul Evreiesc, alatta pedig héberül Bét Hácholim Háivri) megnyitotta kapuit. A kórház jól működött, évről évre bővült, átlagosan 300 műtétet végeztek falai között, s a betegek 30%-a nem volt zsidó vallású. 1944-ben a nácik néhány hónapon át katonakórházi célokra használták a Zsidókórházat, a „zsidótlanított” Szatmárnémetiben aztán elveszítette eredeti hivatását a Zsidókórház is, annál is inkább, mert az ott dolgozó orvosok, ápolók, szakemberek zömét elhurcolták. A háború befejezése utáni években az épületegyüttesnek kettős szerepe volt: egyrészt „otthont” nyújtott a munkaszolgálatokból, deportálásokból hazatérteknek, másrészt újraindult falai között a kórházi tevékenység is — a földszinten belgyógyászat, szívosztály és gyermekosztály, az emeleten a sebészet, a műtő, a röntgen, a nőgyógyászat és a szülészet kapott helyet, s az épületben gyógyszertár, fogászat és laboratórium is volt, a műszaki felszereltsége pedig minden igényt kielégített. Kórházi felvételt nyerhetett bárki vallásra, nemzetiségre, fajra való tekintet nélkül; mint ahogy az irgalmas nővérek kórháza, úgy a Zsidókórház sem tett ilyen jellegű megkülönböztetéseket. 1948-ban a többi romániai kórházakkal együtt államosították a Zsidókórházat is, azóta, lassan hetven éve a Romániában működő 71 hasonló intézmény egyikeként az épületben tüdőgondozó és Tbc-kórház működik.

Szabó Kinga Mária