Amikor a reformációról beszélünk, Illyés Gyula A reformáció genfi emlékműve előtt című verse jut eszembe. Érdemes elgondolkodni, hogyan látta a katolikus Illyés a reformációt. Aligha lehetne egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy „mi szorította kézbe a fegyvert”, amikor mind a két fél azt hangoztatta, hogy „értsük meg egymást!” Számtalan magyarázatot ad az ember a reformációval kapcsolatos nagy kérdésre, hogy mennyire volt isteni szándék annak az egyháznak a kettészakadása, amelyik 1054-ben már egyszer kettészakadt, ami máig is tartó újabb szakadásokhoz vezetett. Ma is folyik a harc a béke és a szeretet nevében: néha túl sok, néha túl kevés a megalkuvás. A legnagyobb hiba még mindig az, hogy nem együtt akarunk győzni, hanem külön-külön, pedig ez a harc csak akkor teremt békét, ha a végén nem lesznek vesztesek. Ma sem egyértelmű, hogy a harc „Istenért dúl vagy miatta”. Nem győzhet az, aki önmagára támad. De lehet, hogy mégis, ha képes legyőzni önmagában a rosszat. A reformáció lényegében megtisztulás.

A hit várai, amelyek egymással szemben álltak, és nem győzhettek fegyverrel, győzhetnek-e ésszel, megalkuvással, hiszen felnőtt az ember, és itt az idő, hogy végre jóvátegye gyerekkori meggondolatlanságait. Az „egy Istenért, de másképp” szándék amiatt is fontos, mert a keresztyénség és a kereszténység követői már nem csak egymással, hanem olyan hatalmakkal kell megvívják a megmaradásért folyó harcaikat, mint az iszlám, amelynek harcosai a szeretet helyett a fegyvert tekintik harci eszközüknek. A jelenkor legnagyobb kérdése: képesek-e a mai kereszt(y)én(y) egyházak az „egy Istenért, de másképp” és az „értsük meg egymást!” jegyében egységesen fellépni az iszlám ellen úgy, hogy azokkal szemben tartsuk tiszteletben Jézus tanításait, vagyis: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.”

De mindenen túl tisztázni kellene a ma emberének az egyházhoz, az egyházi felekezetekhez való viszonyát: az hitre épül, vagy még mindig csak érdek, ahogy volt sokak számára századokon át? Mondhatjuk: „értsük meg egymást!”, de nem jön létre a megalkuvás, mert mindenki azt szeretné, ha a másik fél számára a megértés és a megalkuvás a lemondás lenne, a megbékélés feltétele pedig az, hogy ne legyenek vesztesek.

A reformáció új kezdet volt az élet minden területén, a hitben, a politikában, az oktatásban és a gazdasági életben egyaránt. Ettől vált nyilvánvalóvá, hogy a keresztyén kultúrában a legfontosabb ismeret az egy Isten ismerete. A reformációt sohasem tekintették, ma sem tekintik csak egyházi mozgalomnak, hiszen olyan lelki és társadalmi megmozdulás volt már a kezdet kezdetén, ami nyomot hagyott a történelem további fejlődésében.

A kereszténység új kihívások előtt áll. A belső harcok mellett az iszlámmal is meg kell küzdenie. A kereszténység nem tudni, hányfelé van szakadva, az iszlám egységes. A keresztények és a kereszténységet elpusztítani akaró Allah hívei nem a szeretet eszközeivel, hanem halálos fegyverrel harcolnak, ebben a harcban nem lehet úgy megmaradni, hogy egymással is szemben állunk. Erre kell odafigyelniük a reformáció emléknapján mindazoknak az egyházfelekezeteknek, amelyek gyökerei az első pünkösdig vezetnek vissza.

Elek György