Tíz éve már, hogy 2003. június 21-én, a szatmárnémeti Székesegyházban Jakubinyi György gyulafehérvári érsek püspökké szentelte Nm. és Ft. Schönberger Jenő püspököt. Az évforduló kapcsán beszélgettünk a szatmári megyéspüspökkel a megvalósításokról és további tervekről.

— Püspök atya, hogyan látja, mennyire volt elég ez a tíz év? A kezdeti elképzeléseihez viszonyítva miben sikerült nagy előrelépéseket elérni, mit sikerült elkezdeni, és milyen tervei vannak, amihez ez az idő még kevés volt?

— Amikor püspökké szenteltek, én nem tervekkel rukkoltam elő, és különleges elképzelésem sem volt az egyházmegyét illetően, hiszen ahogy az első szentbeszédemben mondtam, programom az evangélium. Az örömhír kétezer éves, ezt kell megvalósítania mindenkinek. Az egyház feladata az evangélium hirdetése, élhetővé tétele, alkalmazása a mindennapi élet és a minden kor embere számára. Természetesen ez a kétezer éves evangélium minden egyházmegyében másképp van jelen, de ugyanaz. A Szatmári Egyházmegyét ismertem, benne éltem, benne élek most is, és tudom, hogy akármilyen nagy programokat készíthet valaki, nem azon múlik, hogy jó keresztény-e, Istengyermek-e. Sokkal inkább azon, hogy az örömhírt mennyire engedi az életébe behatolni, mennyire tud ő igazán aszerint élni. Számára az evangélium valóban életforma lesz, vagy pedig csak szokás?

Én nagyon örülök annak, amit elértünk. De nem én értem ezt el, sem pedig egyenként értük el, hanem együtt, ahogyan haladt az egyházmegye az elmúlt tíz évben. Kezdve az egyházmegyei zsinattal, utána a tízéves lelkipásztori tervvel, nagyon sok program, nagyon sok találkozó, szentmise, imádság... Az ifjúság területén két iskolánk megerősödése, óvoda indítása... Úgy érzem, megtettük, amit megtehettünk. Az alapoktól a tetőig mind megújult, színvonalasabbá vált, valami egész igyekszik kialakulni, kiformálódni. A katolikus nevelés nagyon fontos! Nemcsak azért, mert ez az egyháznak Istentől kapott feladata, hanem mert jövőépítés iskola nélkül nagyon gyengén mehet. Aztán a szeretetszolgálat terén: több szerzetesközösség is megtelepedett egyházmegyénkben az elmúlt tíz év alatt. Nem azt mondom, hogy nagyon megerősödtek és számban gyarapodtak, de a jelenlétük nagyon jó hatással van a lelki életre. Gondolhatok itt akár a piarista nővérek, a minorita atyák, a ferences atyák vagy pedig a jezsuita atyák jelenlétére. Ami a külsőt illeti, épültek templomok, és nem csak iskola, megújultak templomok, épületek. Ez is kegyelem és rengeteg munka. Ami valóban öröm számomra, hogy élő közösségeink vannak! Akármennyire is jellemző az egyházmegyénkre a hagyományos vallásosság, emellett az elmélyülésre törekszünk. Ezt szolgálta a lelkipásztori terv, ezt irányozta elő a zsinat. Hiszen elengedhetetlen az, hogy ne csak hívők legyünk, hanem tudjuk is megmagyarázni, miért hiszünk. A mi hitünk ésszerű. Ahogyan Szent Pál apostol is mondta, tudnunk kell, hogy kinek hiszünk. Mindamellett, hogy a hit kegyelem és ajándék, de ésszerű kell hogy legyen. Sokat tettünk, és ezután is nagyon sokat próbálunk még tenni, kell tenni azért, hogy ez valóban ne babonás hit legyen, hanem ésszerű. Annak nagyon örülök, hogy igazán imádkozó és Istenbe kapaszkodó híveink vannak, örülök, hogy jó munkatársaim vannak — a papok és világiak személyében —, örülök, hogy nem egyedül kell küzdenem — nem is tudnék —, hanem mint egy csapat áll össze az egész egyházmegye. Mi a nagy egyháznak csak egy kicsiny része vagyunk, de élő része. És ez az, ami valóban a legfontosabb, hogy élő ez az egyházmegye. Igazából az emberek szívébe és mindannyiunk szívébe csak a Jóisten lát bele...

— Nagyon sokat változott tíz év alatt a világ, ugyanúgy változtak benne az emberek. Az egyház mindig a jelen emberéhez igyekszik szólni, a jelen hangján. Hogyan látja Püspök atya, a Szatmári Egyházmegye változott-e az elmúlt tíz évben — hívekkel, papokkal —, és ha igen, milyen ez a változás, mi felé tart?

— Úgy remélem, hogy a beteljesedés felé. Minden változás az életet jelenti. Ha valami nem változik, akkor már nem él. Hogy mennyire jó vagy kevésbé jó irányba változik valami, azt döntse el a Jóisten, de én remélem, hogy valóban a beteljesedés felé haladunk. Ez a beteljesedés az Istenben való kibontakozás. Tíz év nagyon nagy idő. Sokan már ott vannak a Jóistennél azok közül, akik a szentelésemen is jelen voltak, és azóta nagyon sokan születtek, akik szintén a Jóisten felé kell hogy haladjanak. Én nem tudom ezt másképp értékelni. Ha az ember élete nem az lenne, hogy éljen, Istent megismerje, szeressen, dolgozzon és szeressen, majd pedig az örök életet elnyerje, akkor sok mindent lehetne akár a változáson, akár pedig a visszatekintésen lemérni, megfogalmazni, de nekünk egészen másféleképpen kell szemlélni az életet. Elindulunk és van egy cél. Mennyiben tudjuk ezt a célt követni, illetve elérni, annyiban van értelme annak az elindulásnak. Sok minden változott, és örülök annak a változásnak. Ha a Jóisten megengedte, akkor Ő tudja, hogy miért. Mi csak a jó szándékunkkal tudjuk valamilyen formában azt a változást, amit Isten akar, talán a magunk részéről elősegíteni.

Mi is egy világban élünk, és ennek a világnak befolyása van. Nemcsak pozitív, hanem negatív befolyása is. Ahogyan tapasztaljuk azt, hogy az irigyelt Nyugaton, ahol kényelmesebben lehet élni, többet lehet keresni, a nagy fény mellett a nagy árnyékok is jelen vannak. Mi ettől a Nyugattól nemcsak a jót kapjuk, hanem bizony a rossz sokszor előbb érkezik hozzánk. Sokat tanulunk nyugati partnereinktől, sokat tanulunk a nyugatiak hibáiból. Szeretnénk persze mi is jobbak lenni, és jobb körülmények között élni, de én legjobban azt szeretném, ha azokat a hibákat tudnánk kivédeni, amelyeket ott már sajnálnak, hogy elkövettek. Nem könnyű dolog.

Nagyon jó lenne, ha sokkal nagyobb lenne az összetartás, a szolidaritás érzése, mint tíz évvel ezelőtt. Nagyon jó lenne, ha olyan formában tudnánk egymás szemébe nézni, hogy inkább fölfedezzük benne a testvért, az istengyermeki képmást. Csakhogy ezeknek a mérvadó dolgoknak talán nem olyan könnyű mértékegységet találni. Hogyan mérjük le: jobbak lettünk, szentebbek, többek?...

— Említette a Püspök atya, hogy a nyugati egyházmegyékhez képest a szatmári még sok szempontból erősebb. Mégis, melyek lehetnek azok az erősségek, amelyekre a Szatmári Egyházmegye büszke lehetett az elmúlt tíz évben, és büszke lehet ma is?

— Én úgy érzem, az egyházmegyének nagyon nagy megtartó ereje van, és ez a megtartó erő elsősorban a kisebbségi mivoltunkból fakad. Nagyobb az összetartás, sokkal inkább meg tudjuk becsülni azt a múltat, amit igyekszünk megőrizni, amit ránk hagytak elődeink. Nagyon lelket derítő az élő hitélet, van még igény a pap munkájára, az emberek hozzáállása akár az egyházhoz, akár Istennel való kapcsolatukhoz egészen más, mint egy nyugati társadalomban.

— Melyeket nevezne a Püspök atya olyan személyes élményeknek, amelyek az elmúlt tíz évben érték, és sok erőt adtak hivatása végzéséhez, a további áldozatokhoz, munkához? Tudna ezekből egyet vagy kettőt említeni?

— Sokat! Mindenekelőtt, ha nem lettem volna püspök, biztosan nem tudtam volna találkozni Boldog II. János Pállal, aki kinevezett püspöknek. A vele való találkozás nagyon meghatározó élmény számomra. Ő akkor már nagyon gyengén beszélt, az áldás szövegét is alig lehetett érteni, de mindenki szólhatott hozzá, és én is. Akkor még azt mondtam neki, hogy várjuk Romániába, illetve várjuk Erdélybe — hisz Romániában akkor már volt. Valahányszor Rómában jártam, a Szentatyával való találkozásom mindig élmény volt. Benedek pápával húsz perc négyszemközti beszélgetés csodálatos élmény és erőforrás. Nem beszélve a boldoggá avatásról, ami valaminek a betetőzése, még akkor is, ha nem szentté avatás volt, csak boldoggá avatása Scheffler János vértanú püspökünknek. Maga az ünnepség és a tudat, hogy a Szatmári Egyházmegyének egy hivatalosan oltárra emelt püspöke van, csodálatos dolog. De ugyanúgy említhetném akár a püspöki konferenciákat, ahol a püspöktestvéreimmel együtt két-három napot eltölthettünk — ezek is mind erőt adó és meghatározó események voltak a tíz év püspökségem idején. Természetesen akár egy templomszentelés vagy búcsú, amikor a hívekkel vagy gyerekekkel találkoztam, ezekre is mind nagyon szívesen emlékezem.

— Beszéltünk az élményekről. Ha megpróbálnánk dobozolni őket, melyek kerülnének az elmondottak mellé abba a dobozba, amit magával visz a Püspök atya a következő tíz évre vagy sokkal több évre, és mi kerülne abba a dobozba, amit itt hagyna most a tízéves évfordulón?

— Úgy érzem, hogy ez a kérdés az embert kettévágná... Nem, nem... Ismeri-e a vitorlázást? A vitorláshajónak van egy olyan része, ami ott lent a mélyben van. Ott van egy súly rajta, ami egyensúlyban tartja, hogy ne boruljon fel. Én azt hiszem, hogy azok a nehézségek és rossz emlékek is nagyon fontosak az ember életében. Nekem mindent magammal kell vinnem, mert lehet, hogy én rossznak érzem, és rossznak élem meg, de szükség van rájuk, hogy egyensúlyban tartson velük a Jóisten. Másképp talán elbíznánk magunkat, és én is talán elbíznám magam. Nem úgy rangsorolnám ezeket a dolgokat, hogy van jó, és van rossz. Minden kegyelem, és a rossz is hozzátartozik. Úgy, ahogy van, az egészet viszem. Nem tennék le semmit. És örülök annak is, ha valami nem sikerült, mert ez is a Jóisten akarata. Azt mondja nekem velük a Jóisten, hogy egy másik irányba kell mennem. Ennyi az egész.

— Végezetül, hogyan látja a Püspök atya az egyházmegyét tíz év múlva, vagyis 2023-ban?

— Ezt a kérdést a Jóistennek fel lehet tenni, mert Ő látja a jövőt is együtt a múlttal, de én nem is akarom látni, sem előrevetíteni, hogy milyen lesz, vagy hogyan lesz. Találgatás lenne... Ma akarom tenni azt, amire szükség van, ma akarom tenni azt, amire a Jóisten meghívott. Igyekszem úgy, ahogyan erőmtől, illetve a lehetőségektől függ, megtenni, aztán azt a Jóisten gondoskodásába helyezni. Milyen lesz tíz év múlva?... Remélem, megváltozik az a rossz statisztika, ami az egyházmegyében most van, hiszen tíz év alatt közel háromezerrel lettünk kevesebben, csak azért, mert többen költöztek el az örökkévalóságba, mint ahányan az egyházmegyébe születtek. Hátha valamilyen csoda folytán megáll ez a csökkenésbe való menetelés, és újra fog gyarapodni számbelileg is az egyházmegye. Hogy aztán még mi lesz tíz év múlva? Nem az a fontos, és az sem, hogy megérjük-e, vagy sem, hanem a fontos, hogy ma tegyük meg azt, amit meg kell tennünk.

— Püspök atya, kívánom, hogy sikerüljön megvalósítani mindig a napnak megfelelő feladatokat. Sok kegyelmet kívánok a következő időkre is.

— Köszönöm szépen! Én pedig imádságot kérek mindenkitől.

Józsa János