Az elmúlt hét végén megrendezett Ady Endre-emlékülés és a hozzá kapcsolódó rendezvénysorozat tapasztalatairól az egyik szervező, Kereskényi Sándor muzeológus nyilatkozott szerkesztőségünknek.

— Hogyan tudnánk értékelni az emlékülést?

— Minden ilyen rendezvénynek vannak jellemző mennyiségi és minőségi mutatói. Maga a szigorúan tudományos rész összesen csaknem 12 órát ölelt fel, és ez nagyfokú odafigyelést kíván. A nagykárolyi tanácskozás kezdetén 31, a szatmárnémetin 47 személyt számoltam össze a teremben, míg a péntek esti kerekasztal-beszélgetésen 26 személy volt jelen. A tanácskozások során 18–20 olyan szakkifejezés hangzott el, amelyek az utóbbi 15 évben honosultak meg az irodalomtudományos diskurzusban. Ezzel már a minőség kérdésénél vagyunk, és elmondhatom, hogy az emlékülésen csaknem minden olyan fontos probléma megjelent, ami a recepció, a kánon és a kultusz mai kutatásában felbukkan, vagy jellemzi az Ady-intertextusok értelmezését. Sok érdekes elemzésmódszertani eljárással is találkoztunk.

— Számomra úgy tűnt, hogy az emlékülés szokatlanul interaktív jellegű volt… Mennyi volt ebben a tudatosság és mennyi a véletlen?

— Az interaktivitás biztosítása volt az egyik fő célkitűzésünk. Ez részint bejött, részint nem. Az emlékülés előadói lényegében egymás között kommunikáltak, a hallgatóság csak elvétve kapcsolódott be. Kétségkívül ez a hátulütője annak, ha magas szakmai szinten folyik egy tanácskozás.

— Azt megszámolta valaki, hogy hány magyartanár volt jelen?

— Bevallom, én nem mertem megszámolni. Nagykárolyban kimondottan kevesen voltak, Szatmárnémetiben voltak néhányan, de nem elegen.

— Ez mivel magyarázható?

— Tippelni tudok. A nagykárolyi tanácskozás olyan magas szintű volt, hogy magam is csak erőfeszítések árán tudtam éber maradni. Szatmárnémetiben — bár itt inkább életrajzi, és nem poétikai problémák merültek fel — szintén nehéz dolga volt a hallgatóságnak. Vagyis bizonyos értelemben ez az emlékülés nem „kezdőknek”, hanem „haladóknak” szólt. Természetesen nem olyan haladóknak, akik el sem jönnek, hanem olyanoknak, akikben van szakmai érdeklődés és önértékelés.

— Akkor végül is mi a fő tapasztalat az érdeklődéssel, a részvétellel kapcsolatosan?

— Azt a következtetést kell levonnunk, hogy egy akadémiai szintű rendezvénynek egyetemi városban a helye, más helyeken inkább kuriózum. Ott, ahol nincsenek kutató tanárok, akik óhatatlanul kapcsolódnak bizonyos szellemi központokhoz, illetve szakértelmiségi körökhöz, ahol a szakmai élet eseményeinek követése alkalmi és véletlenszerű, ahol mindenki nyakig süllyed a mindennapokba, egy ilyen esemény nemcsak luxusnak, hanem talán provokációnak is számít. Provokációnak, amit a távollétemmel tudok a legkönnyebben elhárítani.

— Volt valami társadalmi vagy politikai vonatkozása az eseménynek?

— Az intézményes helyi politika jelesei nem érkeztek el a rendezvénysorozat állomásaira, vagy objektív okokból távol maradtak. Szombaton Király Lajos református esperesnek volt egy frappáns hozzászólása, de ez sem felekezeti, inkább intellektuális jellegű volt. Maguk az előadók tudatosan tartózkodtak minden ideológiai vagy politikai utalástól.

— Egy nagykárolyi román honlap már csütörtök este megtámadta a rendezvénysorozatot, holott a tulajdonképpeni tanácskozás még el sem kezdődött. Ez a fajta érdeklődés és indulat vajon mivel magyarázható?

— Mindig vannak olyanok, akik szeretnek a zavarosban halászni, és ilyenkor nem szellemi, hanem érzelmi téren nyilvánulnak meg. A honlap románellenességgel vádolta a rendezvényt. Ez azért is elszomorító, mert a felületes informálódáson túl jelez egyfajta előítéletet, sőt, rosszakaratot is. Mondanom sem kell, hogy az emlékülésen fontos és mérvadó gondolatok hangzottak el a magyar és a román kultúra egymásra utaltságáról, a két nép együttműködéséről, történelmi kapcsolatairól. Nemhogy románellenességről nem volt szó, de éppen ellenkezőleg, minden a barátság, az elfogadás, az egymásra találás jegyében zajlott. Annál is inkább, mert mindenki tisztában volt azzal, hogy az uszítás a jelenlegi helyzetben csak nagyon silány politikai célokat szolgálhat.

— Hadd kérdezzem meg: milyen benyomással távoztak a konferencia résztvevői?

— Boka László, Gintli Tibor, Szőcs Géza vagy Tverdota György — hogy csak a legjelesebb vendégeket említsem — mind jó benyomásokkal távoztak. Hadd említsem meg, hogy a nagykárolyi szellemi és társadalmi élet sajátosságait Végh Balázs Béla, a szatmáriét pedig az egyébként szatmárnémeti származású előadó, a most Kolozsváron tevékenykedő Bíró Annamária ismertette meg velük. Mély benyomást tett rájuk az érmindszenti Ady-emlékmúzeum meglátogatása is. Megismerkedhettek a Sugárút és a Szamos legfrissebb számaival, a tanácskozás helyszíneit adó városok főbb nevezetességeivel. Számot vethettek a hagyományőrzés és a kultúragyarapítás itteni helyzetével. Remélem, nem maradtunk szégyenben semmilyen téren.

— Milyen esély van arra, hogy újra ilyen színvonalas konferenciának adjon otthont Nagykároly vagy Szatmárnémeti?

— Ezt alaposan át kell gondolni. Tervek ugyan vannak, de sok minden hiányzik még. A döntő bizonyára az lesz majd, hogy van-e komolyabb, esetleg hangsúlyozottabb interaktivitást is sejtető érdeklődés egy újabb ilyen jellegű rendezvény iránt. Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy azt hinnénk, szinte mindenki tudatában van annak, hogy például Ady a miénk, és az örökségével nekünk kell kezdeni valamit. Azt hiszem, a kulturális örökséggel való sáfárkodás felelősségének kell — az eddigieknél hatékonyabban — tudatosulnia. Ez persze Kölcseytől kezdve Dsida Jenőig minden nagy kultúraalkotónk esetében aktuális probléma. Tehát komolyabb összefogásra van szükség. A cél már látszik, de nincs közel.

Elek György