Huszonöt évvel az 1989-es romániai forradalom után még mindig vitatott, hogy valóban spontán népfelkelésből alakult át forradalommá, vagy kihasználva a temesvári eseményeket, külföldi segítséggel az akkori párthatalom belső emberei buktatták meg Ceauşescut.

Az 1989. december 22-i események Románia történelmének egyik legjelentősebb mozzanatát jelentik. Az akkori történésekről ellentmondásos feljegyzéseket olvashatunk, ezek közül ollózva és Pécsi Ferenc visszaemlékezése alapján igyekszünk felvázolni a nap legfontosabb eseményeit. 9.30 óra körül Vasile Milea, Ceaușescu védelmi minisztere öngyilkosságot követett el. Ceaușescu közleménye szerint Milea árulását felfedezték, és félve a leleplezéstől, öngyilkos lett. Milea öngyilkosságát követően Ceaușescu először testvérét, Ilie tábornokot akarta megtenni honvédelmi miniszternek, de ő ezt elhárította, sőt kérte egy új kormány megalakítását, majd visszatérve munkahelyére, beült a miniszteri irodába, ahol állítólag összeállította egy új szovjetbarát kormány listáját, amelyen az első név a Ion Iliescué volt. Ekkor fordult Ceaușescu figyelme Victor Atanasie Stănculescu felé, aki a volt védelmi miniszter régi barátja és első helyettese volt, és előző nap este tért vissza repülőgéppel Temesvárról — a városnak két napig a katonai parancsnoka volt. Stănculescu Temesváron meggyőződött, hogy nem huligán és vandál elemek lázongásáról van szó, már nem akart szerepet vállalni a rezsim fenntartásában, ezért reggel begipszeltette egészséges lábát, és munkaképtelenséget színlelt. Ceaușescu megparancsolta, hogy törött lábbal is azonnal menjen a pártszékházba, mert őt kívánja kinevezni honvédelmi miniszternek, különben letartóztatja. A tábornok negyedórán belül civil ruhában megjelent a diktátornál, és elfogadta a szóbeli kinevezést. Átvette az operatív irányítást, és az elkövetkező két-három órában látszólag teljesítette a diktátor parancsait, de a háttérben olyan utasításokat adott, amelyek a spontán népi megmozdulást támogatták. Milea halála után Eftimescu tábornok még olyan parancsot továbbított a csapatoknak, hogy a főparancsnok, vagyis a diktátor parancsaira kell hallgatni. Ezt felülbírálva, Stănculescu tábornok „Rondoul”, a halott védelmi miniszter fedőneve alatt (az utcákon lévő egységek még nem tudták, hogy Milea meghalt) 10.07 és 10.30 óra között öt olyan parancsot adott — részben Negrea ezredesen keresztül, részben közvetlenül a bizalmát élvező Tufan Marius híradó százados közreműködésével —, amelyek meghiúsították a diktátor terveit. Az elsőben megállította a csapaterősítéseket az Olteniţei sugárúton, a többiben megtiltotta a lőfegyverek használatát (beleértve a figyelmeztető lövéseket is), és utasította a katonai egységek parancsnokait, hogy kezdjenek tárgyalásokat a tüntetőkkel.

A diktátor ellen

A frissen kinevezett honvédelmi miniszter a háttérben folytatva Ceaușescu hatalmának felszámolását, megszerezte Iulian Vlad tábornok, az Állambiztonság vezetőjének, valamint a pártszékház védelmét ellátó belügyi egység, az V. Igazgatóság parancsnokának támogatását is. Mivel a belügyminiszter, Tudor Postelnicu, helyettesével együtt folyamatosan a pártszékházban tartózkodott (és a tüntetések megkezdése után már nem is tudott onnan eltávozni), a belügyminisztérium erőinek gyakorlati irányítását Iulian Vlad szekuritáté-tábornok és a helyi rendőrparancsnokok vették át, akik a helyzet ismeretében úgy döntöttek, hogy nem alkalmaznak erőszakot. 11 órakor a rádió és a televízió bejelentette, hogy Milea honvédelmi miniszter egy áruló volt, aki Románia függetlensége és szuverenitása ellen cselekedett, összejátszott a belső árulókkal és az imperialista körökkel, provokációkat szervezett, hazugságokat terjesztett, hamis tájékoztatást nyújtott az ország helyzetéről, elhallgatta a temesvári gyilkosságokat és rombolásokat, majd amikor lelepleződött, öngyilkos lett. A diktátorhoz hű Eftimescu tábornok megpróbálta a közeli Köztársaság Palotától átcsoportosítani a páncélozott csapatszállító járműveket és harckocsikat a pártszékház bejáratához, hogy kimenekítsék onnan a legfelső vezetést, azonban a pártszékházban lévő katonai híradó alegység a parancsot nem továbbította, mert nem Stănculescutól jött az. Látva, hogy a páncélosok nem mozdulnak, az 1-es hadsereg parancsnoksága arra kérte Paul ezredest, hogy a helyszínen lévő katonái révén, futárral továbbítsa a parancsot. Stănculescu azzal győzködte Ceaușescut, hogy helikopteren hagyja el a pártszékházat, és utazzon el a hadsereg három titkos irányító bunkerének egyikébe, de a diktátor először nem volt erre hajlandó. Kilépett a pártszékház erkélyére, és hangosbeszélő segítségével próbált szólni a tömeghez, de lehurrogták, sőt, valaki egy fadarabbal megdobta a megafont. Végül kíséretével együtt lifttel felment az utolsó emeletre, onnan a tetőre, és 12.09 órakor helikopterrel elhagyta az épületet. A diktátor távozását a tömeg szökésként értékelte, a Palota téren ünnepi hangulat lett úrrá. Az emberek jelszavakat skandáltak, énekeltek, örömükben sírtak. A tüntetők betörték a pártszékház ablakait, és először egy fiatal cigányokból álló csoport behatolt az épületbe, őket egy nagyobb tömeg követte. Az épületet védő fegyveresek nem használták fegyvereiket, hanem eltűntek, civil ruhában elvegyültek a tömegben. A kinyitott bejárati ajtón egyre többen nyomultak be, és elkezdték kidobálni az ablakokon Ceaușescu írásait, portréit, a propagandaanyagokat, amelyeket a téren összegyűlt tömeg meggyújtott. Leverték a tetőn lévő „Comunist” szót a „Trăiască Partidul Comunist Român!” feliratból. Egy fiatal nő a tetőn egy kivágott címerű zászlót lobogtatott. 12.15 órakor Constantinescu tábornok Stănculescu parancsát továbbította, hogy „a csapatok békésen vonuljanak vissza a laktanyákba”, majd megjött a kiegészítő parancs, mely szerint „tárgyalni kell az állampolgárokkal, a hadsereg nem lő a népre”. Azzal, hogy nem követte Ceaușescu parancsait (aki a hadsereg főparancsnoka volt), Stănculescu központi szerepet játszott a diktatúra megbuktatásában. 12.18 órakor a televízióban Mircea Dinescu költő és Ion Caramitru színész bejelentették a diktátor szökését és a népi felkelés győzelmét. Stănculescu, korábbi szóbeli parancsait megerősítve, kiadta a 38-as telefonos jegyzéket (parancsot), amelyben elrendelte, hogy „a katonai egységek, az ország egész területén, rendben és nyugodtan, a provokációknak nem engedve, ügyelve arra, hogy ne fegyverezzék le és ne szórják szét őket, térjenek vissza a laktanyákba. Azok a katonai egységek, amelyek a megyei pártszékházakat védik, nyugtassák meg a kedélyeket, anélkül, hogy lőnének, majd térjenek vissza a laktanyákba. Az egységeknél meg kell szervezni a laktanyák és az összes katonai objektum védelmét”. A szintén 13.30 órakor kiadott 39-es parancsban elrendelte: „Csak a Honvédelmi Minisztérium által kiadott parancsokat kell teljesíteni. A korábban kiadott parancsoktól eltérően, a katonai parancsnokok kötelesek fegyveres alegységekkel biztosítani a nagy fontossággal bíró polgári létesítmények védelmét, de csak akkor szabad lőni, ha tűzfegyverrel felszerelt csoportok támadják meg őket. A védelmi prioritásokat a katonai parancsnokok a helyi állami szervekkel együtt állapítják meg. Az említett létesítményeket védő katonák a bal karjukra kössenek nemzetiszín karszalagot.” 14.30 óra körül a televízió épületében megjelent Ion Iliescu és több tábornok (Voinea, Mihai Chiţac, Nicolae Militaru, Tudor stb.), katonák és civilek. Élő adásban, drámai hangon erősítették meg a régi rendszer bukásáról szóló híreket, és kérték a hadsereg és a lakosság támogatását. Közölték, hogy a szekuritáté megszűnt, és a belügyminisztérium egységei a honvédelmi minisztérium alárendeltségébe kerültek. Később Iliescu megjelent a pártszékház erkélyén is, ahonnan beszédet intézett a tömeghez. Vele volt Ştefan Guşă, a hadsereg vezérkari főnöke, aki kijelentette, hogy a hadsereg a néppel van, és mindig vele lesz. Petre Roman, a későbbi miniszterelnök kérésére ezt esküvel is megerősítette. 18 órakor a târgoviște-i forradalmárok értesítették Bukarestet, hogy elfogták a Ceaușescu házaspárt. Ugyanezt az információt közölte a laktanya parancsnoka is Stănculescu tábornokkal.

Pécsi Ferenc visszaemlékezése

Pécsi Ferenc, a Szatmár Megyei Nemzeti Megmentési Front alapító tagja, később az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke, parlamenti képviselő így emlékezik vissza: „1989-ben az Unióban dolgoztam, ahol holtvágányra helyeztek, ugyanis az azelőtti évben eltávolítottak az exportosztály éléről, mivel abban az időben a nacionalista hullám erősödött és nehezen tudták elfogadni azt, hogy egy magyar nemzetiségű közgazdász legyen egy olyan fontos osztály élén, mint az exportosztály. Én nem fogadtam el az új beosztásomat, nem írtam alá az áthelyezést, ami abban az időben eléggé merész lépés volt, de Vasile Cadariu igazgató értékelte a korábbi tevékenységemet és megkérdezte tőlem, hogyan képzelem el a jövőbeni tevékenységemet? Elmondtam, hogy bár jól végeztem a munkám az exportosztályon, mégis eltávolítottak onnan, hozzanak létre egy marketing-osztályt, ami a bányaipar jövőjével foglalkozna Romániában. Ezt jóváhagyták, itt kezdtem el tevékenykedni 1989-ben.

A decemberi események forgatagában egy, a gyáron belüli magyar technikai csoport keresett meg és megkértek, hogy szervezzem meg az Unión belüli Nemzeti Megmentési Tanácsot. Akkor már Dezideriu Struţa volt a gyár vezérigazgatója, a vezetőségi gyűlésen szót kértem, elmondtam, hogy az országban az üzemek nagy részében alakulnak a hasonló tanácsok, ez történjen meg az Unióban is. A gyár vezetősége gyorsan készített egy listát, és azt jóváhagyásra terjesztették fel. Azt akarták, hogy az igazgató legyen az elnök, én pedig az alelnök. Én ezt a korrumpáló javaslatot nem fogadtam el, nem hagytam magam lekenyerezni, azt mondtam, hogy engem azzal bíztak meg, hogy demokratikus választások útján alakuljon meg a tanács. Azt javasoltam, hogy alulról szerveződve, minden munkacsoportban, majd minden részlegen szervezzenek választásokat, jelöljenek ki küldötteket, hogy azok majd megválasszák a gyár vezetőségét. Ez hihetetlen gyorsasággal lefolyt, gyorsan megszervezték a gyár klubjában a nagygyűlést, itt választották meg a vezetőséget. Ez a vezetőség részt vett a gyár vezetőségének a gyűlésein reggelenként. Közben én megszerveztem a gyár RMDSZ-szervezetét, de a gyárban alakult meg a Vatra Românească szervezet is. Ezt a szekusok támogatták, miután észrevették, hogy a magyarok jól szervezkednek. Az RMDSZ megyei szinten is gyorsan alakult, velük is hamar felvettem a kapcsolatot, január 10-én megválasztottak a Nemzeti Megmentési Front tanácsába magyar képviselőként. Később megválasztottak abba a funkcióba, ami most az alprefektusi tisztségnek felel meg.

Az Unióban a szekuritáténak külön irodája volt. Ugyanebben az épületben volt a szállítási osztály, ahol én dolgoztam. Amikor külföldről visszatértem, kötelességem volt letenni egy jelentést a szekuritáténak, hogy kikkel tárgyaltam, mit rendeztem stb. Számtalanszor, amikor mentem letenni ezeket a jelentéseket a titkos iratok osztályán, találkoztam ismerős munkásokkal, akik oda mentek vagy onnan jöttek ki. Tudta mindenki, hogy a jelentések profi módon meg voltak szervezve. Bármelyik szekcióban ha valaki elszólta magát, azt rövid időn belül már tudta a szekus. Ha valakit elkaptak, hogy lopott vagy bármi egyebet tett, azt a szekus behívta és felajánlotta neki, hogy kimenti, de ezért rendszeresen kell jelentenie. Sokan azért jelentettek, mert vaj volt a fejükön. A szekunak egy bevált módszere volt az, hogy a kompromittált embereket beszervezze.”

Elek György