Huszonöt évvel az 1989-es romániai forradalom után még mindig vitatott, hogy valóban spontán népfelkelésből alakult át forradalommá, vagy kihasználva a temesvári eseményeket, külföldi segítséggel az akkori párthatalom belső emberei buktatták meg Ceauşescut.

December 21-én, délben Ceaușescu egy tömeggyűlést hívott össze Bukarestben, és a megjelent körülbelül százezres tömeg előtt elítélte a temesvári „vandálok” és „huligánok” cselekedeteit. A Központi Bizottság erkélyéről a „szocialista forradalom” és a román „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” eredményeit ismételgette, fizetésemelést ajánlott a munkásoknak (havi száz lejt, vagyis körülbelül négy amerikai dollárt, 5–10 százalékos emelést a szerényebb bérek esetén), és tovább dicsérte a szocialista forradalmat. Az emberekre azonban ez már nem volt hatással, csak az első sorokban állók (civil ruhás titkosrendőrök) éljeneztek és tapsoltak. Miközben a tömeghez beszélt, egyszer csak oldalról petárdarobbanás hallatszott, a hangszórók zúgni kezdtek, mire a tömeg megrémült, a sorok megbomlottak. A televízió egyenes adása ekkor megszakadt, és csak körülbelül tíz–tizenöt perces szünet után folytatódott. Többen Temesvár nevét kiabálták, mások fejvesztve próbálták elhagyni a teret, eldobálva a zászlókat és a jelszavas táblákat. A Ceaușescu házaspár reakciója az erkélyen emlékezetes volt: hasztalan próbálták visszaszerezni az irányítást a felbolydult tömeg felett olyan felszólításokkal, mint „Halló, Halló!”, vagy „Maradjon mindenki a helyén!”. Ceaușescu végül be tudta fejezni a beszédét, de azt már csak az elöl álló pártaktivisták és polgári ruhába öltöztetett titkosrendőrök hallgatták és tapsolták meg. A szétszéledő tömeg egy része ellepte a környező utcákat, és antikommunista és Ceaușescu-ellenes jelszavakat kezdett kiabálni: „Le a diktátorral!”, „Halál a gyilkosra!”, „Mi vagyunk a nép, le a diktátorral!”, „Ceaușescu, ki vagy te? Egy gyilkos Scornicești-ből!”. A tüntetők végül ellepték a Kogălniceanu tér, az Unirii tér, a Rosetti tér és a Romană tér közötti utcákat és tereket. Ceaușescu, a felesége, az RKP Politikai Végrehajtó Bizottságának tagjai a pártszékházban maradtak, és elkezdték a megtorlás megszervezését. Ahogy teltek az órák, egyre több ember ment ki az utcára. Hamarosan a tüntetők — szervezetlenül és fegyvertelenül — szembekerültek a katonasággal: katonák, a terrorelhárító egység (USLA) pajzsos tagjai, a szekuritáté egyenruhás és polgári ruhás emberei, mögöttük tankok és csapatszállító járművek. A tömegre több épületből, mellékutcából és tankok segítségével támadtak. A tűzoltók vízágyúkkal lőtték a tömeget, közben a rendőrség ütlegelte és vette őrizetbe a tüntetőket. Sok tiltakozót lelőttek, agyonvertek, leszúrtak, vagy eltaposták őket a páncélosok. Egy csapatszállító jármű a Hotel Intercontinental környékén hajtott a tömegbe. A tüntetőknek sikerült egy barikádot építeni a Dunărea étterem előtt, ami éjfélig kitartott, de végül egy tank elsodorta. A heves tüzelés éjfél után 1 órakor alábbhagyott, de a tüntetők utáni hajtóvadászat hajnali 3-ig folytatódott. Amire a nap felvirradt, tűzoltókocsik vízsugárral lemosták a véres utcákat. Az aznapi harcokat helikopterek rögzítették, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek a későbbi megtorlásokhoz, illetve turisták fényképeztek a város közepén lévő Hotel Intercontinentalból.

Parászka Miklós színész-rendező így emlékezik vissza az akkor történtekre:

,,Akkoriban a Marosvásárhelyen és Szatmáron formálódó kis ellenzéki körökkel építgettem kapcsolataimat. Szakmai útjaim jól megfeleltek a közvetítői feladatnak. Ezek nagy lehetőségek voltak a rendszer könyörtelenségéhez képest és nevetségesen aprók a világpolitikában zajló változásokhoz mérten. December 16-át a vonaton töltöttem. A Temesvártól érkező hírekhez képest a táj, a Maros és Szamos völgye elképesztően nyugalmas és csendes volt. A kerékcsattogással együtt zakatoltak gondolataim. Barátaimmal azzal búcsúztunk Vásárhelyen, hogy amint alkalom nyílik, azonnal cselekedni kell. Bármit. Valamit. Meg kell szólalni. És jött a „temesvári huligánok” elítéltetésének komédiája. A józanok, az egészségesek távol maradtak az összehívott gyűlésről. Az előzményekhez képest már az nagy dolog, hogy ezt meg lehetett tenni. Az egybegyűltek körében három csoport alakult ki. Az összeszorított szájjal riadtan hallgatók köre. Aztán a gusztustalan parancsnak eleget tevők köre. Itt két csoportot lehetett megkülönböztetni. Az egyik ragacsos kultúrszólamokkal, „a humanizmus jegyében” afféle szerepet játszott, mint az egyszeri lány, hozott is, meg nem is ajándékot a királynak. Neveiket mégis megkönnyebbülve, mint olyanokét, akik jól feleltek, jegyzőkönyvbe lehetett szedni az ujját immár a ravaszon tartó hatalom számára. És volt olyan, talán egyszemélyes alcsoport is, aki formába öntve, írógépen megírva nyújtotta önmaga leköpésének bizonyítékát. Ketten Czintossal tiltakoztunk, éreztük: itt tovább hallgatni nem lehet. A rendszernek még körülbelül húsz órája volt hátra. Persze ki tudhatta akkor ezt? Hajnalig a kézirataimat égettem, a családomnak hagyakoztam. Másnap reggel ködbe burkolózó csend. Mintha megállt volna az idő. Néhai Rusu doktorral az úszkáló hattyúkat néztük a Szamos-hídról. A színház előtt Erdős Carol fogadott viaszfehéren: siessünk azonnal Stanca elvtárshoz. Én már sehova se sietek, Karcsi, jöjjön ide, akinek dolga van velem — mondtam, és elfoglaltam helyemet az irodámban. A dél közeledtével változó, majd az egekig szökő hangulatról nehéz beszélni — mindenki átélte. Hát megtörtént! Nagyokat szippantva a levegőből hazaindultam. Még láttam, Stanca elvtárs saját kezűleg rendezgeti a mikrofonokat a várható népgyűléshez. Mondják, aztán menekülnie kellett. Csak sejtem, hogy a pártarisztokrácia felvilágosultabb része már előre tudott valamit.”

Elek György