Huszonöt évvel az 1989-es romániai forradalom után még mindig vitatott, hogy valóban spontán népfelkelésből alakult át forradalommá, vagy kihasználva a temesvári eseményeket, külföldi segítséggel az akkori párthatalom belső emberei buktatták meg Ceauşescut.

A megtorlás híre futótűzként terjedt el Temesváron. December 20-án a város üzemeiből a munkások tömött oszlopokban indultak a városközpont felé. A hadsereg egységei nem avatkoztak be, sok katona fraternizált a tömeggel. A város főterén (Opera tér, ma: Győzelem tere) a körülbelül háromszázezres városban hozzávetőleg százezer tüntető gyűlt össze, és kormányellenes jelszavakat skandált: „Mi vagyunk a nép!”, „A hadsereg velünk van!”, „Ne féljetek, Ceaușescu meg fog bukni!” stb.

Bukarestből Constantin Dăscălescu miniszterelnök és Emil Bobu KB-titkár érkezett, több tábornok társaságában, hogy tárgyaljon a tüntetőkkel. Ők beleegyeztek az elfogott tüntetők elengedésébe, de a fő követelést, Ceaușescu lemondását, nem fogadták el (ez egyébként is túllépte a hatáskörüket), így a városban patthelyzet alakult ki. A hadsereg egységeit visszavonták, egyrészt, hogy a haditechnika ne juthasson a felkelők kezébe, másrészt, hogy rendezzék soraikat. Este Ceaușescu visszatért Iránból, és televíziós beszédet tartott, amelyben külső erők Románia belügyeibe való beavatkozásaként értékelte a történteket, engedményekről, a saját felelősségéről nem szólt. A romániai sajtó (rádió, TV, újságok) a temesvári eseményekről ezen túlmenően nem tudósított, az ország lakossága csak a nyugati rádióállomásokon (Szabad Európa Rádió, Amerika Hangja stb.) keresztül vagy személyes kapcsolatok (rokonok, ismerősök) révén értesült a temesvári mészárlásról. Temesváron a városközpontot a felkelők ellenőrizték, akik kezdték megszervezni magukat, megalakították a Román Demokratikus Frontot (Frontul Democratic Român), és a várost „szabaddá” nyilvánították.

Gerényi Zoltán ügyvéd, az NMF nemzetiségi bizottságának elnöke így emlékszik vissza az akkor történtekre:

„Engem Báthory Zoltán, egykori főnököm — aki 1989-ben már nyugdíjas volt —, keresett meg, hogy kezdeményezzünk valamit, és próbáljuk meg visszaszerezni a magyarság jogait. Találkoztam Formanek Ferenccel, Bura Lászlóval, Muzsnay Árpáddal és másokkal, akik szintén ezt akarták. December 23-án találkoztunk a Bura László lakásán, majd Formaneknél, hogy előkészítsünk a színház stúdiótermében egy találkozót. Mindenkit megszólítottunk, akit tudtunk: egyesek féltek, mások hittek a változásban, voltak olyanok is, akik teljesen nyugodtak voltak, ők valahonnan tudták, hogy a forradalom visszafordíthatatlan.

December 26-án az RMDSZ színházban tartott alakuló ülésén annyian összegyűltünk, hogy attól féltünk, hogy leszakadnak a karzatok, de a színház utcája is megtelt, az ott tartózkodók hangszórón keresztül hallgatták a beszédeket. A későbbi nagy fontoskodók és tolongók közül sokan hiányoztak, mondhatnánk azt is, hogy kivártak.

Január 7-én, az RMDSZ hét személyt delegált az NMF megyei szervezetébe, köztük voltam én is. Én voltam az RMDSZ frakcióvezetője. Mindenki úgy szavazott, ahogy én mondtam. A fronton belül megalakultak a különböző bizottságok. Akkor még volt nemzetiségi bizottság is. Ennek a bizottságnak én voltam az elnöke. A legfontosabb feladatunk a magyar iskolák visszaállítása volt. Már január 7-én elrendeltem a magyar nevek (intézmény, utca stb.) használatát. Volt néhány román, aki megszavazta, de ez nem volt elég. Ez a célunk mindmáig csak részben valósult meg.

Minden községben a front a helyi lakosokkal egyeztetve kinevezte az ideiglenes polgármestereket. Stanca elvtársnak az autója volt az enyém, és két fegyveres testőr vigyázott rám. Az ő irodáját kaptam meg, volt olyan nap, amikor több mint százan voltak nálam fogadóórán. Több községben vezettem a közgyűlést, amikor kinevezték az ideiglenes polgármestereket és az ideiglenes tanácsokat. Sárközújlakon Merlás János lett az első polgármester. A résztvevők nyolcvan százaléka magyar volt. Három nap múlva hivatott Biladici. Írásos feljelentés érkezett ellenem, nacionalizmussal vádoltak. A szeku ott volt a gyűléseken. Ezt tudtuk, de azt hittük, hogy a rendszer bukásával az ő hatalmuk is visszaszorul. Avasújvárosban Bécsi lett a polgármester. Akkor Szabó István még hátul a bejárati ajtónál állt. Hívtam, hogy jöjjön közelebb, nem akart jönni: azt mondta, hogy várjuk ki a végét. Kivártuk. Addig vártunk, amíg a régi kommunistákból vagy vállalkozó lett, vagy valamelyik pártban vették át az irányító szerepet és elkezdték vezetni az országot abba az irányba, ahol most tartunk. Amikor egyre jobban nyilvánvalóvá vált, hogy nem abba az irányba haladunk, amerre elindultunk, lemondtam minden tisztségemről. Nem ezt tettem volna, ha lettek volna mellettem annyian, hogy lett volna erőnk tartani a pórázt. Kevesen voltunk, a kevés közül is sokan elkezdtek sodródni az árral.”

Elek György