Huszonöt évvel az 1989-es romániai forradalom után még mindig vitatott, hogy valóban spontán népfelkelésből alakult át forradalommá, vagy kihasználva a temesvári eseményeket, külföldi segítséggel az akkori párthatalom belső emberei buktatták meg Ceauşescut.

December 19-én az összecsapások Temesváron egész nap folytatódtak. A szekuritáté tisztjei felkeresték a kórházakat, és több sebesültet agyonlőttek. A halottak személyi igazolványait elvették, hogy ne lehessen azonosítani őket. A boncolásokat az ügyészség megtiltotta, így az orvosok csak külső, ún. makroszkopikus vizsgálat alapján írták be a nyilvántartásba a halál okát, de a titkosrendőrség a nyilvántartásokat is lefoglalta, a lapokat kitépte, majd megsemmisítette. Negyven holttestet hűtőkocsiban Bukarestbe szállítottak, a „Cenușa” krematóriumban elégették őket, majd a négy szemetes kukába összegyűjtött hamut egy Bukarest környéki falu szennyvízcsatornájának egyik aknájába dobták.

Antal István, aki tagja volt a december 22-én megalakult Nemzeti Megmentési Tanácsnak, a következőképpen emlékszik vissza az akkor történtekre:

,,December 22-én a Riedl Rudolf irodájában néztük, amikor a Ceauşescu házaspárral felszállt a helikopter Bukarestben. Kimentem Szatmárnémeti főterére, hogy lássam az emberek arcát. Az erkélyen Stanca elvtárs, az rkp propagandatitkára próbálkozott szót kérni, de a tömeg kifütyülte. Az épületbe vandálok törtek be és kezdték kidobálni az ablakokon a Ceauşescu-képeket, a tintás üvegekkel betörték a televíziók képernyőjét stb. A téren egyetemisták is álltak, akik ismertek engem. Megkértek, menjek be velük az épületbe, én ismertem az épületet, mert ott volt a mezőgazdasági igazgatóság irodája. Elindultunk a legfelső emeletről, a zavargókat kitessékeltük, megmagyaráztuk, hogy okmányokat tehetnek semmissé, nem volt vita vagy ellenállás. A földszinti teremben bizottság alakult „Comitetul Cetăţenesc” néven. Akkor harmincnégy ember neve került fel a listára. A lista lezárásakor bezártuk az ajtókat, és kitűztük célul, hogy úgy vegyük át a hatalmat a megyében, hogy vérontás ne legyen, a rendőrséget és a szekuritátét elzártuk a külvilágtól, minden bejelentést megpróbáltunk ellenőrizni. Olyan rémhírek jöttek, hogy helikopteren terroristák szálltak le, megmérgezték a vizet stb. Írott határozatokat vittünk el a postára és az ott dolgozók telefonértesítés formájában közölték a polgármesteri hivatalokkal és intézményekkel.

December 23-ra népgyűlést hívtunk össze, ahol én szólaltam fel magyarul, rögtön utánam Czintos József beszélt.

Huszonöt év távlatából egészen másképp lehet értelmezni az akkor történteket. Azon túl, hogy az a bizonyos szabadságlátszat csak rövid ideig tartott, nem igazán tudtunk hinni a múlt teljes eltörlésében. Örültünk, hogy megszabadultunk attól a nyomasztó félelemtől, hogy a szekuritáté lehallgat, megfigyel. (Egyébként most is lehallgatnak és megfigyelnek, de az átlagembert kevésbé. Azt aki nem nyúl bele mélyen a korrupciós ügyekbe, nem vonja kérdőre a DNA.) Az, hogy mi történt azóta, mindenki tudja. „Anyám, nem ilyen lovat akartam” — mondogatjuk. A hozzánk eljutott információkból arra következtethetünk, hogy a 89-es események eltervezettek voltak. Egy előre elkészített forgatókönyvet írtak, de az eseményeket előre előre hozta a Tőkés László-féle szikra fellobbanása.

Az RMDSZ-nek alakulásától kezdve tagja voltam, az eredményei kétségtelenek, annak ellenére, hogy van elégedetlenség. Szerintem az elégedetlenek nem tudják felmérni azt a türelmes munkát, amit végez. Én azt hiszem, hogy az RMDSZ huszonöt éves múltját a kis lépések politikája jellemzi. Az elégedetlenségek ellenére vannak eredmények.

Mi abban az időben őszintén hittünk a változásban. Akkor is voltak könyöklők, lökdösődők, akik igyekeztek átmenteni a régi hatalmat. Óriási tenni akarás és jóindulat volt bennünk, ami ma már sok vezetőből hiányzik. Én bízom abban, hogy előbb-utóbb rendeződnek a dolgok.”

Elek György