Huszonöt évvel az 1989-es romániai forradalom után még mindig vitatott, hogy valóban spontán népfelkelésből alakult át forradalommá, vagy kihasználva a temesvári eseményeket, külföldi segítséggel az akkori párthatalom belső emberei buktatták meg Ceauşescut.

December 18-án reggel Temesvár központját katonák, rendőrök és egyenruhás, valamint polgári ruhás szekuritáté-ügynökök védték. Moţ polgármester pártgyűlést hívott össze az Egyetemre, hogy elítéljék az előző napon történt „vandalizmust” és „huliganizmust”. Temes megyében kihirdették a rendkívüli állapotot, és megtiltották, hogy ötnél több ember összegyűljön. Ennek ellenére több ember, főleg fiatalok, kivonultak a román ortodox székesegyház elé, ahol román zászlókat lengettek, melyekből kivágták a román kommunista címert. Énekelni kezdték a „Deșteaptă-te, române!” („Ébredj, román!”) című 1848-as nemzeti dalt, amely 1947 óta gyakorlatilag be volt tiltva. A rendfenntartók rájuk lőttek, többen meghaltak, vagy súlyosan megsérültek, páran elmenekültek. Veres István, a magyar érdekképviseletet megszervező szatmári csoport egyik tagja így vall az akkori eseményekről: „Engem tulajdonképpen nem értek teljesen váratlanul az események. Valahogyan nálunk is benne volt a levegőben a változás elkerülhetetlensége, hiszen a környező országokban már egy csomó minden megtörtént. Akinek volt egy kis érzéke a politikához, már a kommunista párt utolsó kongresszusának a légköréből kikövetkezhette, hogy közeledik a vég. Hogy mégis robbanásszerűen következett be, az a román politikum fafejűségének, hajthatatlanságának volt köszönhető. A diktatúrának, a nélkülözésnek. Persze azt akkor nem tudtuk, hogy a nyolcvanas évek nyomora, a kenyérjegy, az élelmiszerek kiporciózása azért történt, mert Romániának vissza kellett fizetnie azt a hitelt, amit a Nyugattól kapott. És Ceauşescu jófiúnak akart bizonyulni, s a padlásseprések idejét idéző módon kiszipolyozta az embereket. Lényegében ez volt az oka Romániában a fordulat erőszakos jellegének, ezért történt itt vérontás. A temesvári események jelentették azt a szikrát, amitől aztán lángra lobbantak az események. Ha nem így történik, a kommunista rendszer, így vagy úgy, akkor is összeomlik, hiszen mindenhol összeomlott, ideértve Oroszországot is, de még a hivatalosan kommunista irányítás alatt álló Kína rendszere is messze áll ma a klasszikus szocializmustól, nem kommunizmust, hanem valami mást építenek, hatalmas városokat stb., s olyan gazdasággal rendelkeznek, amely maholnap maga mögött hagyja az Egyesült Államokét is. A kommunizmus egy hatalmas utópiának bizonyult, különösen ami az emberek közti egyenlőséget illeti. Hiszen az ember természetéből fakad, hogy mindenki különb, szebb, tehetősebb akar lenni a maga lehetőségei szerint másoknál. A kommunizmus ezt a hirdetett, de meg nem valósítható utópiát, azaz az egyenlőséget próbálta erőszakkal is érvényesíteni, ami indulásból egy hatalmas paradoxon, hiszen az egyenlőség nevében erőszakoskodók eleve nem egyenlők azokkal, akik az erőszakot elszenvedik. De vissza az itteni eseményekhez. Nekem a fordulat után azonnal az járt az eszemben, hogy nekünk, magyaroknak fel kell emelni a fejünket, s változtatnunk kell a helyzetünkön. Ehhez egy kisebbségi szervezetet kell alakítanunk. Már az első napokban tanácskoztunk többen is erről, s tapasztalható volt, hogy mindenki így gondolta, aki ezen megbeszéléseken részt vett, de sokan mások is. Közben felvettük a kapcsolatot kolozsvári, marosvásárhelyi ismerősökkel, s az elképzelés, az igény ezen tapasztalatcserékhez igazodott. Kiderült, hogy országos szervezet alakul, amelyhez végül mi is csatlakoztunk. Ez lett az RMDSZ. Ha mármost huszonöt év távlatából, azaz a mából, a ma tapasztalható folyamatokból indulunk ki, meggyőződhetünk arról, hogy a kelet-európai rendszerváltások tulajdonképpen világméretű változások epizódjai voltak országok, országocskák szintjén. A nyolcvanas évek végén kiderült, hogy az egyik világbirodalom, a Szovjetunió és csatlósainak világa megroppant, nem bírta tovább a globális versengést. A rendszerváltás során ezekben az országokban ugyanis nem csak a politikai rendszer változott meg, hanem az egyik befolyási övezetből a másikba való átállás, átkerülés is megtörtént. Ez volt a lényeg, s az egypártrendszer megdöntése szinte csak járulékos folyamat volt. Oroszország elveszítette befolyását, ugyanis azt annak idején elsősorban fegyverei erejével szerezte meg, de a fegyverkezési versenyben alulmaradt, gazdaságilag pedig nem volt ereje ezt a befolyást megőrizni. (Mostanában, elsősorban a földgáza révén, éppen e befolyás gazdasági eszközökkel való óvatos megmentésével próbálkozik.) Nem véletlen, hogy a volt kommunista országok igazi függetlenségük elnyerése helyett azonnal egy másik elköteleződésben, a NATO-ban és az Európai Unióban találták magukat. Ma azt tapasztaljuk, hogy bizony Moszkva helyett Brüsszel és Washington szól bele ezen országok ügyeibe, lásd például a magyar kormány szinte folyamatos vegzálását. Románia simulékonyabb, de azért például a jövő évi költségvetés megalkotását is előbb a Nemzetközi Valutaalap hagyta jóvá. Az a globális szerv, amely annak idején Ceauşescuéknak is pénzt adott. A parlament pedig rá fog bólintani, akárki meglátja. A magyar kisebbség helyzete az utóbbi 25 évben sokat javult. Ezt minden józanul gondolkodó embernek be kell látnia. De azt is látni kell, hogy megmaradásunkat hosszú távon az erőszakolt asszimiláció helyett más veszélyek fenyegetik. Az erdélyi magyarság még soha nem fogyatkozott olyan mértékben, mint éppen az utóbbi 25 év szabadabb légkörében. Ennek oka elsősorban az immár spontánul ható asszimiláció (vegyes házasságok), kevés gyermek és a kivándorlás. Mindezt látjuk, de az ellenszer egyelőre nem született meg.”

Elek György